Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 6.)
Azt a tanácsot kapta, hogy úgy beszéljen és viselkedjen, mint akit alaptalanul és törvénytelenül vádoltak meg. „Ez az igazság, nem?” Vállon veregette a vallató, kezet is nyújtott neki és azt mondta: „Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem”.- Ez a fajta hála az - jegyezte meg a tolmácsnő - , amelyik aljas.- Pontosan! Olyan hangosan kiáltottam, hogy az első ülésen görnyedő fiatal kísérőnk teljesen hátra tekerte a nyakát, úgy próbálta felmérni, mi történhetett. Észrevettem, hogy villant a sofőr tekintete is a visszapillantó tükörben. Halkabbra fogtam szavaimat.- És szegény öreg fotósunk - súgtam fojtottan - máig hiszi, hogy a vallatója megbánta bűneit, ezért aztán semmi bosszúvágy nincs benne.- A bosszú egy csapásra sújt bűnöst és büntetőt - mondta a tolmácsnő. Egy halk járású elmélkedőhöz illően szólt, mint aki most érleli mondanivalóját. Addigi schlagfertig, vagyis szavakész egyéniségéhez képest ez újdonság volt nekem. Azt is furcsállottam, hogy összehúzta szemeit és gyanakvást sugallóan fordult körbe, holott jól tudhatta, kiknek a társaságában van. Hirtelen rájöttem, hogy egész tartása arra a presszóbeli pillanatra emlékeztet, amikor a svábokkal szemben elkövetett igazságtalanság került szóba közöttünk. Mély levegőt vett, megismételte a bosszúról szóló szentenciát, majd azzal folytatta, hogy apja hitte így. Ebben a hitben élt mindvégig, vagyis Amerikában bekövetkezett haláláig. Az utolsó szavaknál kimerevedett a tekintete. Szeme sarkában le nem gördült könnycsepp csillant. A női könnyek mindig lefegyvereznek, forróra felhevült harci kedvemet is lehűtik, ráadásul most még csak harcban sem álltam, hát összehúzódtam és a lélegzetemet is megpróbáltam visszatartani. Egy idő múltán mégis úgy éreztem, rám vár a feladat, hogy kimozdítsam társalgásunk leragadt szekerét.- Mikor ment édesapja Amerikába? - kérdeztem, noha nem igazán volt számomra fontos a válasz. A tolmácsnőt azonban felélénkítette és beszédessé tette a kérdés.- Öreg amerikás volt apukám. A századfordulón vándorolt ki először és négy évig dolgozott az USA-ban. Amúgy legényemberként. Annyi éves volt, mint maga most. - Lenyugodott belső izgalma és hangja is. Táskájában kezdett kotorászni, amint azt korábban is gyakran megcselekedte. - Rózsaszínűre fürdetett tehenek adták a tejet a Conard Line kivándorlóhajón. Az volt a leghíresebb ilyen hajó. Első osztályú volt az ellátás, pedig apukám harmadosztályon utazott. Mert azt ingyen se gondolja senki, hogy luxusjegyet váltott magának! Nagyon takarékos ember volt. Anyukám emlékezése szerint azt mondta neki apukám, amikor elhajózott, hogy végső helyzetében igazodjon a csillagok állásához és tanuljon meg hosszan aludni, mert ahhoz nem kell pénz. Más nem segíthet rajta, amíg ő vissza nem jön. És amikor visszajött, csak akkor házasodtak össze. Sok földet vásárolt apukám ott, Pest alatt, házat is építettek, és szépítették azt a várost a többi svábbal együtt, aminek a jutalmaként aztán egy batyuval zavarták el őket. Németországba ment és onnan Amerikába. Visz- szaadtam én magának az útlevelét? Rátapintottam belső zsebemre és bólintottam, aztán bámultam, amint a táskájából előkerült parányi zsebkendő sarkával ki törli szeméből az ott ragadt könnyet, 113
