Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 6.)
De nekem is az asszonyok, pláne, miután megtudtam, hogy utat javítanak a kezükben tartott csákányokkal s egyéb szerszámokkal. Bokában megkötött, törökös bu- gyogóban s vállukra tekert, derekukra szorított ilyen-olyan kendőkben voltak s mind jókedvűek. Magasra csapott a nevetésük, amikor kérdeztem, hogy miért nem férfiak markolják ezeket a nekik gyártott szerszámokat? Azt felelték, hogy a férfiak nem érnek rá, mert a hadseregben van rájuk szükség, hogy megvédjék a szocialista Bulgáriát a rohamra készülő imperialisták ellen. Meghatott és megdöbbentett az a gyermeki tudatlanság és őszinteség, amely légkörükből áradt. Volt egy pillanat, amikor arra gyanakodtam, hogy ezek a nők rabok, de fegyveres őrt semerre nem láttam. Ezek a nők szabadok, ártadanok és őszinték. Hiszik a betanult papagáj szövegeiket. Lehet, hogy még Sztálin haláláról sem értesültek. Erősödött a meggyőződésem, hogy szükségesek és jó irányúak a Magyarországon zajló revizionista folyamatok. A csapott vállú fiatalembertől kért papírlapra felírtam a csákányos nők neveit és címeit, fotókat csináltam róluk és ígértem, hogy küldök majd a képekből. Nagyon örültek, pláne amikor megtudták, hogy a testvéri Magyarországból való vagyok. Egyikük meg is ölelt, amit viharos és visongó echó üdvözölt a többiek részéről. Amikor tovább mentünk, számos változatban viliódzott előttem a nagy riport, amit majd a Szabad Földbe, esetleg más újságokba is írok, fényképekkel illusztráltan. Minden korábbinál jobban megértettem a fénykép hitelesítő, bizonyító erejét és jó érzéssel gondoltam Fehér Lajosra, aki ajánlotta, hogy vigyek gépet Bulgáriába, meg a szerkesztőségi fotósunkra, aki legjobb munkaeszközét adta a kezembe. A Szabad Föld szerkesztőségének Volga márkájú autójával rendszeresen jártuk az országot. Gyakran utaztam együtt öreg fotósunkkal. Jó riporterként voltam elkönyvelve, akár egész oldalakat írhattam és kellettek hozzá a dokumentáló képek. Sokszor dicsekedett nekem fotósunk azzal, hogy karrierje csúcsán, a harmincas években már saját Opel Kadéttel közlekedett, márkás szállodákban lakott, s Hitler gyűléseiről is küldött képeket magyarországi és külföldi lapoknak. Addig volt így, amíg lekapták a németek és koncentrációs táborba zárták. Amerikaiak szabadították fel s némi viszontagság után sikerült hazajönnie. Itthon viszont valamennyi közvetlen hozzátartozóját összeszedték és elhurcolták előzőleg, s azok mind odamaradtak. O továbbra is lapoknál dolgozott, majd a Rajk-per utáni feszes időkben gyanúba keveredett, mint az imperializmus ügynöke. Erre amerikai fogságának tényéből is következtettek. Megint zár alá került. Ötvennégyben szabadult újra, azt követően, hogy előző év március 5-én meghalt Sztálin s a Nagy Imre-kormány egyik intézkedéseként megnyitották a koncentrációs táborokat. Fehér Lajos pedig azzal a gyorsított eljárással, amellyel engem felvett, szerkesztőségi munkatárssá nyilvánította börtönöket járt fotósunkat is. Ezen a ponton kihangosítottam emlékezésemet és pár szóban megismertettem az idős férfiú történetét a tolmácsnővel.-Tragikomikus mozzanata lett az immár hatvanas éveiben járó fotósunk életének - adtam elő grimaszolva és hadonászva -, hogy a szocializmus börtönében is a szocializmus építésén dolgozott, mégpedig éppen Sztálinvárosban! Reggel kivitték őket a börtönből a munkahelyre, este meg vissza. Amikor aztán eljött az igazság pillanata, s a fotósunk addigi vádlója és vallatója közölte vele, hogy elmehet, ő azt kérdezte, mit mondjon odakint azoknak, akik évek óta nem látták és nem tudnak róla? 112
