Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

Gondolni próbáltam a látványt. Apránként. Mindazt, ami szemembe ér, onnan meg tovább. Hová? Azt hiszem, ahol van helye bennem. Az igazat megvallva azonban, nem tudtam én gondolni semmire, egyrészt azért nem, mert képtelen voltam rá, másrészt meg azért nem, mert az előbbi okán semmi köze gyakorlati elmémhez. Egyszerűen: éreztem: érkezik sokadalmával oda, ahol most én. Am sosem engedi, hogy akkor csupáncsak belém.

Hebehurgyán élménykedtem. Jószerével azt se sejtve, miket. Például: a csillagfényeknek nincs árnyéktükre, vagy ha mégiscsak van, akkor mitől látható. Az én alakzatomtól ugyan biztosan nem. Képtelen vagyok látnom világuktól árnyékom leghalványabb nyomát se azon, ami körülöttem van. Semmin. Az ő fényükben nincs árnyékom?

H. közeledett a rózsakert irányából. Ezúttal az alkalom választékosságába öltözve. Jobb kezében metszőolló, baljában meg egyenesre emelve az a bomló, sárga rózsabimbó, akit délután csodálgattunk, és alludáltunk vele.

Es a nemkülönben fehér, kerti asztal lapjára helyezte a metszőollót, és mellé fektette a rózsát. Aztán leült, szemközt velem. Fájdalmasan elmosolyodott:

Tisztában vagyok vele, kedves barátom, minő rossz elképedéssel veszi tudomásul azt, amit cselekedtem. Mentségemre szól, ha szólhat: mindegyütt, vendégbarátságunk mián még inkább otthont igyekszem teremteni alkatának, aki is módfelett kedveli a megvalósuló tovatűnéseket. Merthogy, Istenem! mennyire, de menyire ragaszkodunk magunkhoz! Minden pillanatához. Sajnos, nem adatik meg nekünk, hogy lássuk is igazán a pillanatot. íme, ez a rózsa, nem láttatja már, amikor metszettem. Am azt igen, ha emlékszik rá, milyen is volt ágyásában, amikor lengette a szára.

H. előhúzott felöltője zsebéből egy selyem zsebkendőt, mert köszörülte a torkát valami. Amikor az megszűnt:

Szakadatlanul öniróniában kell élnem, szó szerint is, meg általában is, miérthogy fogékonyságom igencsak rigolyás. Nem tudok hinni neki. Sose. Ezt mindig számításába kell vennie, amikor társalgunk, illetve fecsegek önnek, barátom. Történetesen: most vagy a cipőnk orrát bámuljuk, vagy a mennyboltot pásztázzuk. Édes mindegy. Mert ezt is meg azt is a pillanatainkkal intézzük. Onnan, fentről érkeznek olyan fények is, kiknek eredete már sehol. Ez, ugyebár, közhelytudomány. Am, a szemünkben, most léteznek. Mi még mindig a jelenük vagyunk. Életünk valóságos részei ők. Ha nem így lenne, vajon hol is lenne felőlünk az ég, ilyen telten? Hova lennének a mi életünk csillagzatai? Meg a gyönyörködésünk abban, amiben élünk? Aki halandó, hajlamos azt válaszolni erre: a nemlét fényeiben élünk. Már amikor. Az éjszakákban legalábbis, viszont nappal is vándorol felettünk az ég. Ugyebár? En, barátom, akként vélekedem: sok-sok idő él a teremtményekkel egymás mellett, netán egymásban egyszerre, mi meg a pillanatainkkal bennük.

H. bosszúsan vetett véget elmefuttatásának:

Hagyjuk, barátom! Úgysem érem fel eszemmel az eszemet! Azt meg kiváltképpen nem találom, amivel meghaladom őt, holott itt lakozik bennem.

H. az asztal lapján nyugvó rózsára mutatott, miközben kuncogott:

Milyen szépségesen rózsa a rózsa, még metszve is.

Aztán távolabb tette a metszőollót a rózsától, és szinte babrálgatva a szótagokat:

Ha már még mindig itt vagyunk, hadd mondjam, ami kikívánkozik belőlem eme

102