Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

együttlét jóvoltából. Látja, barátom, előfordulhat valóságként a valóság. Bizonyos alkalmakkor. Persze alkalmasint csak ritkán. Nem egészen, de mégiscsak idevágóan, mert állandóan várni fogom önt. Barátom, miért is rögeszméje a hó? Tudom, szereti a megvalósuló eltűnést. Netán azért jön majd a hóért. A havazás idejéért. Ide. A fiáker tengelyig süpped a hóba. On kacarászni fog ezen; hullani hópelyheket, amelyekről azt hiszi, az égvakolat kékjének tenger-pihézése. Halálkedélyének fehérfehér színe. Hadd higgye! Gördüljön tovább. Ekkor már éteri hangulatban akár. En meg készülődöm virágzóan szomorúságos érkezésére, a vendéglátásra. Gyertya- csokor-bokrok tükörtelen tükreivel a tükröknek. Ahogyan ön szólná: az ég tündöklése táncol a tengeren. Vagy: mekkora csönd a csend azoknak a helye, akik tőlünk elmentek.

H. ismét a zsebkendőjéért nyúlt, és mind a bal, mind a jobb szeméhez itatta, de nem sírt; vizenyő gyűlik össze néha a pillantásában:

Nos, a fiáker tengelyágya folyvást alámerül a hóba. Mint egy kizárólagos színre kizárólagos színfűszert forgatva. Ön hanyatlást az ülésben, selymesen. És sokáig, mint ha valaki valamire a végtelenségig ráér. Melegségig. Aztán, a lakóházamhoz érve: Állj! Mire a fiákeres hőköltet a gyeplővel. Ön meg morfondírozik. Hosszan. Ameddig. Baktatlanul. És kénytelen-kelletlen összehugyozza magát, és le a hó- pelyhek telepedését a fiáker lépcsőjén. És ekkor igencsak megkínozza, hogy nincs a tárcájában szivar. És most mesélhetném ekkor tovább az összes mesét, ám egy örökké hiányoznék, és nem azért, mert ő nem mese.

Súlyosodik a fiákeres cilinderén és köpenyegén a hó, a lovak bőréről meg egyre inkább párázik a dér.

Éirtatja is a fuvaros:

Hová az Úr, ennyire?

Hát, ha mondhatom, és nem sértem meg:

Oda, ahol még jobban havazik. Tovább. Amoda. Ama parkba. Rózsakertbe. Oda, amit én most így neveznék: netán majd a jelen.

Igenis, Uram. Nekem édes mindegy. Majd szóljon, ha már odaérünk, ahol Önnek nem havazik többé.

H. jóízűen felnevetett:

Hát, barátom, nagyon-nagyon bájos életet hagyhat maga után, amikor majd meghal. De komolyra fordítva a szót: én, hadd ismételjem, állandóan visszavárom. Most azonban hamarosan érkezik önért a fiáker.

Amíg várakoztunk, nézegettem a terasz kőlapjait. És azt, ahogyan szállnak fel belőlük a színeik, és telepednek a levegőbe.

H. dünnyögve mondta:

Jól tapasztalhatja most, barátom, hogy a színeknek nincs árnyékuk. Miképpen, és ez bármily nevetségesen hangozhat, mégis kiejtem a számon: a lelkűnknek sincs. No, Isten áldja!

103