Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn
den egy szál alkatnak. Ezáltal létezhetnek olyannak, amilyenek, lehetnek olyan sok teremtmények, és elütő voltuk jóvoltából tökéletes teremtmények. H. csettintctt: És éppen, hadd mondjam, pongyolaságomba csomagolva: különbözőségük dacára vannak egymásra utalva, nélkülözhetetlenek egymásnak. Osszehasonlíthatat- lanságuk révén nyerik összes mivoltukat, ám csatlakozásban a többi hasonlíthatat- lan kompániához a lényükkel. Némi hallgatás után H. mérhetetlenül csüggedve fűzte iménti szavaihoz: O, Istenem! Minő bohókásan kilátástalan bármit is szólnunk a természetünkről. Élni éljük ugyan, de jóformán semmit se fogunk fel belőle. És, barátom, vajon kívánatos-e, bármennyire kíváncsiak vagyunk, firtatni? Tamáskodom. Nem szívesen gondolom, amit most gondolok. És mégis: gyönyörködtet a tehetetlenségem. Ez meg az én ajándékom. Minek is? Kinek is? Van ilyen állapot. És sok más, akár számtalan. Am mindig csak egy. A számtalan örökké egy. Nézze a levegőt. Annyi-annyit mutat. Mindenekelőtt azt, ami van. Aztán mindenekelőtt azt, ami nincs. Van? Nincs? Meghitten egyszerre. O, annyira hiányzik mindmegannyi vágyunk! Magamban folytattam H. mondandóját: A levegő tükre? Ha majd beletekintek egyszer, nem fog mutatni engem. Magyarán: nem viszonoz többé arcot. Ismétlem: képzelje el: már nézni se nézhetem, ami jelenleg én. H. mintha csakugyan hallotta volna hangtalan szavaimat: Azért nem hiábavaló levegővel rajzolni levegőt. Talán ezzel sikerül igazán ábrázolni képmásunkat. A kőlapot böködte sétapálcájával, és somolygott: Tudja, barátom, amikor minél szomorúbb vagyok, annál inkább derűsebb. Vajon mi a mondható ebben? Gonghangütések amonnan. H. készülődött: Estebédre szólít. Visszapillantottam elmenőben. Oda, ahol voltunk eddig. A kőpadra, amin már nem látszottunk. Am ő, a kőpad, érdekes állapotba indult, ahogy sötétítette idejét az idő, mindinkább fehérségbe tartott. Mit is mondjak? A fehérségről. Semmit, mert kimondhatatlan. Nekem. Miközben a lábazatba gyöngyösen vésett borágak árnyékká dülledtek. Az estebéd órájának elteltével ott üldögéltem a ház mészkőlapokkal borított teraszán. Éegeltettem szememet a lapokon. Egyikről a másikra jártatva. Ami nappal kobalt volt, most kék-kő, ami meg akármilyen mellette, ez egyszer akár az ezüst árnyéka. Bizonyára azért, mert az est is árnyéktalan világosságban tartózkodott körülöttem. Ráadásul minden-minden sejtelmesség nélkül. H. váratott magára. Én meg, jobb híján, kémlelni kezdtem az égboltot. Derűs volt. És merő csillag. A lakói. Semmi meglepetés bennem. Megszoktam a felhőtlen éjszakai eget. Az eszem, de azt hiszem, inkább valami másom, megunta henyélő közérzetem, és huncutkásan megcsiklandozta. Hozzászoktam az égbolthoz? És az égitestekhez? Mintha olyan nyilvánvalóak lennének, akárcsak én? Meg a portékáim. Napi sokadalmaim? 101
