Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

nyilatkoztatna ki. Am ha mivoltával övezné fel, valóság is lehetne, amit most csak gondolatai szenvednek végig. Sajnálom, barátom, nem segíthetek abban, ami az ön dolgaiban és talán még az emitti-amotti lényében is elragadó.

Ezúttal is várakoztam: vajon miket történnek pillanatnyi érzelmeim? Nos, nem történtek semmi történhetetlent. Csak vágyódni vágyakoztak. Ismét megkérdeztem magamban: Vajh, hova? Holott, a magam szerepében, jól tudtam: befelé az én hol vagyok, hova legyek állapotom talányába. Am mert őket nem érdekelte, továbbra is sajgott a lelkületem.

H. futó pillantást vetett rám, oldalvást az elárvult rózsabimbóról, aztán újra őt méregette, fölöttébb nyájasan:

Milyen szép rózsa a rózsa. És mily hasonlíthatatlan, és evégből mily egyedülálló. Ha ilyenfajta élmény illet, mindenkor eszembe idézi azt, amire egyik örökbecsű elődünk világított rá egykor: Az összes, ami létezik, tökéletes, mi azonban nem tudjuk elgondolni ezt.

H. az egyik kőlapra koppantott:

Miképpen is bírhatnám szerény szavakra fejteni szét ennek a leendő virágnak a kifogástalan és számomra gyönyörű voltát? Minő sugallatnak kellene lakoznia bennem hozzá? És milyen erőnek, hogy rejtelmét végezetül magamba fogadjam? Fájdalom, én nem vagyok ama ember, aki markában hordozza a lelkét. Bágyadtnak, haszontalannak és vigasztalannak érlelődtem életem során.

H. köhintett:

Habár az, hogy télen-nyáron be-bekukucskáltam a természetbe, valamicske erőt öntött belém. Am ebből az erőből csak álmélkodásra és belőle fakadó puhato- lódzásra futotta. No, azért ennyit sem szabad lebecsülni, barátom. Ezt a hibát nem is követtem el soha, és ön se tegye, ha javallhatom.

Nehézkesen sötétítette kékjét a levegő, az elillanó árnyék nélküli világosság helyére. H. meg én magunk elé bámultunk, olyan nagyon, hogy már-már látvány sem maradt belőlünk; olyan nagyon hangulat voltunk.

Nem észleltem az időt, csupán lelkületűnk csöndjét, mígnem H. óvatosan rám nem hunyorgatott. A szeme meleg volt és felhős: A mélabú olyan tapasztalatokkal ajándékoz meg olykor, amilyeneket nem kínál egyéb közérzete az embernek.

H. megszorította a vállam, majd elengedte:

A borulat társtalan, mármint egyedüli, hasonlíthatatlan, és ilyenformán, barátom, önálló. Hasonlóképpen a derű is az. Nem kell gondolnia sem önnek, se nekem, hogy tudjuk: egy bordában szőtték őket. Ahogyan bármelyik itt tartózkodó, vagy egyáltalán sehol sem tartózkodó valaminőket. O, nem jön a nyelvemre, az én nyelvemre egyetlen szóban a világmindenség ármádiája egyetlen egyikének sem a saját természetét teremtő volta. Együttesen aztán végképp nem.

H. annyira ránehezedett sétapálcájára, hogy az jóformán meggörbült:

Nem is jöhet! Sem így, sem úgy. Mindenikünk egyetlenegy, idoma által.

H. legyintett szabad kezével:

Restellem már annyiszor ismételni azt, amire lépten-nyomon támaszkodni kényszerülök, de talán most sikerül tárgyamra térni, arra a mondandómra, ami örökösen szándékol belőlem, ám jellemzésében mindig kudarcot vallók. Egyszóval: az egy szál magunk, akinek lényében rejlik a valamennyi más valóság ugyanolyanja és vele együtt valahány cáfolata. Minden egy szál alkat színtiszta ellentéte a többi min100