Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

tosabbat sehol lelkem máshol emberfiában. Igen, barátom, ön is meghajol környezete minden szemébe ötlő részlete előtt, miként én a havonként hozzám rendelt szakállverő habtányérjának, pamacsának, borbélykésének, ropogósán tiszta kendőjének szoktam volt hajbókolni, képzeletem kívülről érkezőjükként. Az meg, hogy újra meg újra sorolom eme tárgyakat, ne gyanítsa annak, hogy untatni próbálnám értelmét. Bárgyúbbnál is együgyűbb vagyok annál, mint amekkorának hihetne. Ez igaz, mármint az, amit hihet.

H. mélyeket sóhajtott, és miután már nem tartott lépést sóhajtásaival:

Am nem lehet kellőképpen és olyan gyakran hajtogatni a motyóinkat, ahányszor és elkerülhetedenül együtt töltötték velünk magukat, mi meg elutasíthatatlanul szolgáltattuk nekik a sajátunkat. És ha már nem leszünk, márpedig nem leszünk, létük részeként fogják, amíg fennmaradnak, magukba zárni, és őrizni azt, ami belőlünk bennük maradt. Viszonzásul pedig vajon mit is cselekedhetnénk értük? Hát, barátom, ha megtehet olyat az ember, hogy beteljesíti érzelmeit, akkor teljesítse be, amíg nem fogy ki belőle.

H. szavait nyugvás követte, melyben mozgása formáit és színét tervezgette éppen most egy káposztalepke, sárga rózsabimbóra, akit én meg úgy láttam: méhikére nyílnék, nedvével, illatával, kénytelenített varázsával. Elfogott eme látvány öröme, aztán meg nyomban az, hogy az öröm milyen szomorú.

És amikor az a fehér pille végre ráillesztette magát a színében már csakhamar napsárgává dúsuló rózsabimbóra, hevenyében kiszaladt a számon: Pillantson csak oda, arra a pillérre és a sárga rózsabimbóra! Akként tűnik, hogy az a lényecske olyasféle, mint egy kicsinyke felhő, a bimbó meg olyan, akár egy parányi Nap, előtte azzal a hószín felleggel.

Mire H. méltatlankodva:

Ah! Minő szemkápráztató! Csakhogy nincs Mint! Csakhogy nincs Akár! Nincs „mint” a felhő! Nincs „akár” a Nap! Vésse elméjébe, barátom: a felhő olyan, mint a felhő, a Nap olyan, akár a Nap. Netalán tud többet róluk? Netalán tud akármi másmilyent őket illetően? Vagy jártas-e ön olyan sugallatokban, amelyek szerint bármelyik akármicsodának létezhet más bármelyik akármicsodában is a saját énje?

H. prüsszentett:

De miért is engedi, barátom, hogy karmolják a gondolataim a mostani hangulat gráciáját? Nem a miénket. Az még hagyján! Hanem a rózsakertét. Ezen rózsakertét, amely vendégel minket.

H. arcára néztem. Vonásai a levegőbe rajzolódtak, kecsesen. És változtak, ahogyan a levegő rebben. Jaj, mennyire szeretetre méltó volt ez a rögzíthetetlen ábrá- zat! A szeme meg mindig éppen olyan, mint az, amihez hozzáférkőzik.

Iparkodtam hozzásimulni H. arcjátékához és szavaihoz:

Felettébb gyönyörű itt minden. No, valójában nem is a teljessége, hanem az ő teljességének alkotóelemei révén, minthogy valamennyi része különállóan válik élményünkké. Ne kurkásszon ebben összefüggést, kedves barátom. Bármi is legyen az, önnön létében leledzik. Beszélem ezt, ám nem tudok rátérni igazán arra, amit beszélnék.

H. döfött egyet a sétapálcával:

O, igazán gyönyörű. Kiváltképp az, amit ön még a magasságbeli kedvéért sem

99