Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

KESZTHELYI REZSŐ

Tavaszidőn

Gyakran megesik velem ott, ahol éppen vagyok, hogy sehol sem érzem magamat; nincs hely, mely körülfogna, és lennék valahol. A való világ magánya költözik belém, úgy, hogy egyedül bennem legyen az egész világ magánya, és ez felidézi érzékeny feledésben tartott állapotaimat, azokhoz tapadó helyek képeit, hirtelen áttűné- süket rajtam, amolyan bárhol bármikor lebegésben hagyva, midőn legbelsőbb ösztönöm se képes időt és teret teremteni sajátjának. Egyik ilyen alkalomkor eszembe jutott ez a név: Bosco Viennese, és azon nyomban H. is.

A fiáker párnázott és tágas ülésű. Egyszerűen választékos, és kerekei susognak. Emlékneszek. Emlékjelen. Elméláztató ez; és végül is ki a megmondhatója ilyen állapotban, hol és mikor születtem. És csupán érezhetem: én már minduntalan meghallom a válaszokat. Szépörök, amit képtelenség szavakba helyezni. Kocogós a fiáker, haladta öltögeti hangulatomat. Lombokon fény himbálódzik, és néha-néha kavicsösvényre ejti foltját. Talmi benyomások, kellemesek, ám picit kínosak, gyengéden feszélyeznek a ringatózásban, ahogyan hintáztat lentről a szegfűgyökér, fentről meg lepkeraj lenget, verdesve pipacsok színén.

Mennyi minden válik láthatóvá a gyengülő nézésekben. Művízesések csobogásában unatkozó, rokokó szülte figurák, és, utamon tovább, kényességre gondozott rezgőpázsitos parkok, hercegi virágok árnyékait is magukra édesgetve, majd vadgesztenyesor, még csak ígérve illatot, és klarinétdallam, amely sírokon is látogat.

Keringőzöm azzal, ami pompázik, aztán felkérem a többi hozzá hasonlót. Hajbókolások, kölcsönösen. Sorra adják táncra karomba magukat. Pompa nyújtja át a másikat, mintha én is gazdag változás lehetnék nekik. Milyen talányos a koratavaszok különbözősége. És egyformasága. Am az ugyanolyan rákényszerül különböző voltára. Mennyi harmat párázott el mennyi fűszálról, és mennyi fűszálra szállt rá mennyi harmat! A bécsi erdő.

Kiszállok. Jelt adok, és várakozom a kapuban. Gonghangütések amonnan.

Nyílik a zár, zizzenve.

Cserjéken áttelelt bogyókat csipegetve ballagtam át a kerten ahhoz, akárha hajdani nagyapámhoz. Bársonyos köntösben és hozzá illő, lakkbőrből készült papucsban fogadott a küszöbön. Köszöntés nélkül biztatott a szinte teremnyi szobába. Karosszéket kínált, alig taglejtéssel, egy tojásdad formájú, facsipkés asztalhoz. Piskóta, ostya, kistányér, szalvétagyűrűben asztalkendő, szivardoboz, ezüstmintázatú gyújtó és ólomfehér, kristály hamutálca volt rajta. Leültem. H. velem szemközt telepedett le. Kivettem egy szivart, tüzet csiholtam, és rágyújtottam, komótosan, miként azok, akik már éltek.

Miért is látogat ön engem? Azért-e, mert alkalmas helyet keres annak, amin töp- renkedik? Gondolom, igen, hiszen meglehetős a környezetem önnek, barátom. Ezek voltak H. első szavai érkezésem óta.

88