Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

Aztán kuncogva hozzátette:

És hát akkor nekiláthatunk azt cselekedni, amit nem cselekszünk.

Hallgattam, hosszan. Fürkésztem magamban a választ. Az érthető választ. A számomra is érthetőt. Az értelmemben azonban sehol nem leltem olyanfélét. H. kitekinthetett az erkély kitárt, kétszárnyú ajtaján át a kovácsoltvas korlátra, az elé toluló zsenge lombokra, az imitt-amott virágzásra bennük és a fénykék égboltozaton feketén villanó fecskékre. Az én szemem is odatévedt, az ő pillantásaival azonos időben.

Végül kiböktem:

Valahogy nem tudom. Vagy nem is tudhatom. Valahányszor törődöm a való világgal, azon nyomban kívülre kerülök a való világból. Itt azonban, ebben a parkban álló lakóházban, mintha egyszerre lennék a világon belül is, meg kívül is.

H. köhintett:

Honosítva eseménybe: otthont-tűnők átömlése a többi otthont-tűnőkbe és viszont; élet és halál, ébrenlét és álom járogat egyikükből a másikba, jut eszembe most valamikori beszélgetésünk, barátom. Ellenben az én állapotom már állandó, régóta nem változik, ám megfogalmazásának módja igencsak különféle lehet, amivel ön is tisztában van. Es hát hol is vagyok, vagy nem vagyok tulajdonképpen, kérdezhetném okkal, ahogyan ön faggatódzik szüntelenül erről magában. No, és persze azon is töprenkedik: vajon miért él, miért van, miközben mélységesen átjárja annak tudomása, hogy ostobaság lenne választ várnia erre bárkitől, bármitől, hiszen nincs ilyen kérdés. Egyáltalán: semmilyen önkérdés se foglaltatik az egész természet-min- denség létében, nevezetesen ez: miért van ő? Ha úgy tetszik, a kérdés és a válasz egy és ugyanaz: van. Ezt láthatjuk be, és élhetjük át, nem az okát, merthogy olyan nincs.

H. apróra mosolyogva mondta e szavakat.

Némileg zavarba ejtettek H. hirtelen gondolatfordulatai, jóllehet mi sosem kutakodtunk okvetlen összefüggéseket. Lepöcköltem a hamutálcába a szivar parazsáról a hamut, és ismét kinéztem az erkélyt körültolongó szirmos lombocskákra.

H. észrevette tétovaságom:

Ne nehezteljen ugribugri eszmefuttatásaimért, egyszerűen: bohók. És a hangulat annyira kiszámíthatatlan, sose tudhatni, merre billennek másodpercei: mély hallgatásba-e, vagy rikító szószátyárkodásba.

H. gyenge sóhajt hallatott, aztán fogta magát, és kiment a szobából. Kisvártatva ezüst tálcára helyezett porcelánkannával, két csészével, kanállal és néhány gyűszűnyi mézzel tért vissza. Töltött a teából, én meg elnyomtam a szivart. Csöppentettem a mézből, és kóstolgattam italom.

II. kedvtelve nézte:

Módfelett örülök látogatásának, barátom. És hogyan teltek-múltak napjai, amióta nem találkoztunk?

Rendre fogyatkoznak érzetem és tudatom nyomai, ráadásul halvány sejtelmem sincs róla, hová vezettek volna. Tulajdonképpen történéseim tovatűnésein járok-ke- lek, megfoghatatlan valóban. Gyakorta rémítő ez az állapot, amelybe még annak is csak lehetetlen, áttetsző hasonmása ér, aki karnyújtásnyira van tőlem, beszélget velem. Az éppen helyek, bennük a tárgyak vagy növények ugyanígy, és merő lebegésnek érzem személyemet környezetükben. O, elképesztő ilyen megjelenésekkel összefüggésbe kerülni, olyanokéval, akiknek semmi tudomásuk arról, hogy milyen benyomást keltenek másokban.

89