Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Freud papa színt vall

is feltuszkoltak az auschwitzi gyorsra. Mázlim volt-e vagy pechem, netán Jákob és Mózes istene segített meg, de belőlem nem lett »hollókoszt«, visszaszellentett magából az anus mundi. Úgy is mondhatnám: volt pofám életben maradni.

Azóta is próbálok eligazodni, miért történt, ami akkor velünk, de ugyanúgy magukkal is, mindenkivel, az egész emberiséggel történt; magával persze csak jelképesen, hiszen akkor még nem is élt. Tudni szeretném, mióta volt az emberiség történetébe rejtjelezve, hogy tömegesen kizsuppoljanak bennünket nemcsak az életterünkről, hanem az életből is.

Már akkor ékesszólóan megmutatkozott az európai kereszténység álcája alatt rejtőző nyers, vérszomjas brutalitás, amikor a Szent Föld »visszafoglalására« vezetett hadjáratok során a keresztes vitézek megszállták Jeruzsálemet. Rettenetes vérengzés következett, lemészárolták a város valamennyi lakosát, gyerekeket, nőket, öregeket, mindenkit. A keresztény Európa leadta a névjegyét. Legkorábban tehát a keresztes hadjáratok óta, vagyis amióta elkezdődött a zsidók irtogatása, tudni lehetett, hogy mire számíthatunk ezen a földrészen.

Talán a bennszülött amerikaiak is figyelmeztethettek volna bennünket, ha odafigyelünk rájuk. Aló. század elején nyolcvanmillió ember élt az amerikai kontinensen: másfél emberöltő múlva már csak tízmillióan, a többieket kiirtották a dicső keresztény konkvisztádorok.

Tudni szeretném, ki, miben és mennyiben felelős a népirtásokért - egyénileg és közösségként. Tudni szeretném, hol húzódik a határ isteni elrendelés, közösségi balsors és egyéni felelősség között. Felelősek vagyunk-e a bűnökért, amelyeknek áldozatul estünk?

Tagadhatatlan, hogy bárhova vetődtek is a világban, a zsidók szinte mindenütt magukra vonták az etnocentrikus környezet ellenszenvét. A milliónyi kicsinyes és abszurd előírás, amit kényszerzubbonyként erőltetett rájuk a Szent Hagyomány, ugyan életben tartotta őket szörnyű hányattatásaik közben - kicsinyes és abszurd előírásokba betokozódó törzsi közösségként, de egyúttal megtartotta őket a többségi társadalom viszolygásában és gyűlölködésében is.

Amos próféta hiába nyilatkoztatta ki napnál világosabban, hogy Isten előtt a zsidó ugyanannyi, mint a »szerecsen«: »Avagy nem hasonlók vagytok-é énelőttem a sze- recsenek fiaihoz, óh Izrael fiai?«, mert a maga archaikus, primitív és elavult hagyományrendszerébe zárkózott zsidóság döntő többsége - legalábbis a 19. századi polgári emancipáció előtt - nem bírta levetkőzni ormótlan és intoleráns kiválasztottság-tudatát, természetfölötti önérzetét, nem bírta levetkőzni a sült galambos messiásvárást, hogy eljő majd a nap, amikor Jehova - Feuerbach szerint Izrael énje - megállítja kedvünkért az égen a napot, és megváltoztatja az egész teremtést: a víz kettéválik, a por tetvekké, a bot kígyóvá, a folyó vérré, a szikla forrássá változik, ugyanazon a helyen egyszerre lesz világosság és sötétség, és az egész világ hasra vágódik előttünk, s ahogy Ezsaiás próféciájában írva vagyon, »az idegenek« építik meg a zsidók kőfalait, és a kapuk éjjel-nappal nyitva lesznek, hogy »az idegenek« behordják hozzánk kincseiket, „az idegenek” királyai szolgálnak nekünk, sőt az a nemzetség és azok a népek, amelyek nem nekünk szolgálnak, mindenestül elpusz- títtatnak majd.

A többségi társadalom viszolygását és gyűlölködését kétezer éven át szította a »Krisztus gyilkosai« elleni ádáz propaganda is, a középkori passiójátékok, a ke73