Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Freud papa színt vall

resztény teológusok és papok hol nyílt, hol burkolt zsidóellenessége, s ez aztán az évszázadok során mélyre ivódott az emberek zsigereibe. Ebben a tekintetben a reformáció sem hozott változást. Minden idó'k legocsmányabb zsidógyűlölő förmed- vényét Luther Márton írta, A zsidókról és hazugságaikról címmel. »Pestisnek«, »dögvésznek«, »szerencsétlenségnek« nevezte a zsidókat, akik »a sátán fekete hátsóját bámulják s annak bűzét imádják«. A szó szoros értelmében lincselésre uszított: »Urunk ártatlanul kiontott vérét súlyos vétek nem megtorolnunk, és életben hagynunk őket«. Nem csoda, ha Heine így fakadt ki: »A zsidóság nem sors, nem vallás, hanem pech.«

Több mint húsz éve töprengek ezeken a kérdéseken. És oda lyukadtam ki, fiatalember, hogy, bár nem vagyok keresztény (de nem vagyok nem-keresztény sem, »szakzsidó« meg pláne nem vagyok), megbocsátottam mindenkinek, aki ellenem, az enyéim, a fajtám ellen vétkezett. Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, mert meg akarok szabadulni gyilkosaimtól. Ha továbbra is gyűlölöm őket, foglyuk maradok holtom napjáig.

De mindennek van egyrészt\e. meg ?násrészt\e,, sőt harmadrészbe, és negyedrésztje is.”

Hogyne tudnám, villant eszembe, hogy a lét egyrészt ontológiai tágasság, másrészt gyorsan kihűlő'paprikás krumpli...

„Megértem egyrészt azokat is, és ez talán magának sem esik nehezére, akikben soha nem alszik ki a gyűlölet, akik azért jöttek vissza és maradtak ebben az országban, hogy megbosszulják az embertelenségeket, megbosszulják a gyökereik feltépését, és olyan világot próbáljanak létrehozni, amelyben ilyesmi soha többé nem fordulhat elő. Meg kell értenünk azoknak az indítékait is, akik ilyen értelemben akarták megváltoztatni a társadalmat. Ehhez persze el kellett foglalni bizonyos posztokat a gazdasági, a politikai, a tudományos, a kulturális és az egyházi életben, a közigazgatásban és a hírközlésben, a katonaságnál és a rendőrségnél.”

Olyan civilizációt nem lehetne létrehozni - ötlött föl bennem az anarchista gondolat -, ahol az emberek emberségesek, és a társadalomnak nincs szüksége se politikusokra, se egyházakra, se rendőrségre, se más fegyveres erőszakszervezetre?

„Már lehet látni, hogy a kommunista kísérlet nem tudja megoldani a gondjainkat, pedig eredetileg arról volt szó, hogy a kommunistának nem az a fontos, hogy valaki magyar, szlovák, román vagy zsidó. Érzem a csontjaimban, hogy egy napon véget ér majd a bolsevik dínomdánom, lehet, hogy békésen, lehet, hogy erőszakosan. Azon a napon rettentő nagy szükség lesz majd megértésre. Jó lenne addig a társadalom mélytudatában annyi jóakaratot, elfogulatlanságot, önismeretet, kivált pedig humorérzéket felhalmozni, hogy ne kiáltsák majd ki bűnbaknak a kommunistává, netán ávóssá lett egykori KZ-foglyokat. Hogy zsidóknak és magyaroknak együtt lehessen majd élni. Nem folyton egymást nézni gyanakvások és szorongások szemüvegén át, hanem az előttük levő közös teendőkkel foglalkozni. De ebben az agya- lágyultan egydimenziós világban ez csak vágyálom.

A bolsevik kísérletnek buknia kell, mert brutálisan megszakította a múlttal való szerves kapcsolatot és folyamatosságot, és a szellem sokfélesége, a helyzetek változatossága helyébe butító és mindent ellaposító egyneműséget erőszakolt. Úgy látszik azonban, elkerülhetetlen volt, hogy kipróbálódjék a bolsevizmus mint káini lehetőség, mint gigantikus történelmi melléfogás, és felépüljön a kontárság új Bábel-tornya - hogy összeomoljon majd, egyszer és mindenkorra szóló érvénnyel.

74