Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)
A későbbiekben Szabó Dezsőnek vallásossal kapcsolatos nézeteiben a hit nem kapott nagy szerepet, inkább az határozta meg, amit az irodalomról vallott: számára a hit és a vallás is társadalmi funkció” volt. Olyasmi, ami, ha segít élni egy közösségnek - jó, ha nem segít - rossz. Ezért bírálta súlyos szavakkal az egyházakat, a lelkészek és papok parlagiasságát, kis stílű hatalmi törekvéseiket, adott lesújtó képet emberi gyöngéikről, támadta a felsőbb papság haszonelvűségét, a társadalmi mozgásokkal szembeni vaskalaposságot, anyagiasságot, nemzetellenes birtokpolitikát és annyi mást. így azt, hogy egészében az elengedhetetlen társadalmi átalakulás ellen politizáltak, akadályozták a magyarság megmaradásához nélkülözhetetlennek tartott modernizációt. E „bűnök” bírálatában nem tett különbséget az egyes felekezetek között. A reformátusok kiüresedett nemzeti retorikáját, a magyar hagyományok védelmezésé- nek tűnő bezárkózottságot és parlagiasságot ugyanúgy szarkasztikus gúnnyal ábrázolta, mint azt, ahogyan a katolikus klérus nemcsak a neobarokk restaurációval, hanem szupranacionális természetével a nemzeti érdekek ellenében tevékenykedik. VII. Szabó Dezső, a református életében különös jelentést kap a katolicizmushoz való viszonya. Talán mondani sem kell: ebben sem érdemes hitbéli motívumokat keresni, annál inkább eszme- és művelődéstörténeti elemeket, és társadalompolitikai célkitűzéseket. Franciaországban töltött első ösztöndíjas útján34 találkozik azzal, amit a kereszténység Európának jelentett. Ez az élmény hitét (illetve hitedenségét) már nem érinti, de alapjaiban megváltoztatja az európai fejlődésről való elképzelését, új ösz- szefüggésbe helyezi mindazt, amit az európai kultúra építményéről - benne a protestantizmusról - korábban gondolt. Különös fintora a sorsnak, hogy éppen a gondolkodásmódjában döntő szerepet kapó felvilágosult racionalizmus, illetve a Comte-i pozitivizmus hazájában ismeri meg a katolicizmust, mint hitbéli rendszert és kultúrateremtő erőt. Az élete sorsdöntő élményének bizonyult franciaországi ösztöndíjas hónapok emlékét felidézve egy olyan „hitvitáról” számol be, melynek egy jellegzetesen párizsi rendezvényforma keretében lett tanúja. Egy liberális képviselő a katolicizmus csődjéről tartott előadásának vitája ragadja meg. Ezen a rendezvényen a minden szempontból jól felépített előadás dramaturgiája azt a célt szolgálta, hogy a szónok igazának megcáfolása eleve reménytelen legyen. Am mégis jelentkezik érdemi ellenvélemény: egy fiatal katolikus pap száll szembe az előadóval. így ír erről Szabó Dezső, majd négy évtizeddel később rekonstruálva egykori élményét: „A pap beszélni kezdett. Egyáltalán nem foglalkozott ellenfele személyével. Nyugodtan, világosan magyarázta meg az egyház lényegét és hivatását. Megmutatta, hogyan folyik ebből a papi hivatás szentsége. Megmagyarázta a szentek tiszteletének értelmét: a jók szolidárisak esendő testvéreikkel. Ilyen értelmet adott a gyónásnak is: az esendő ember pap testvéréhez viszi lelki terhét, hogy az segítse leemelni vállairól. Kifejtette a pápai csalhatatlanság elvének kikerülhetetlen logikáját az egyház előadott lényegéből és hivatásából.”35 A fölmerült vitapontok, az idézett vallási tételek korántsem jelentenek komoly teológiai mélységeket. Miért lehetett ez a vita mégis olyan figyelemreméltó Szabó Dezső számára? Nem egyszerűen azért, mert reformátusként számára mindez újdonság volt (odahaza Szabó Dezső úgy volt reformá90
