Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)
tus, hogy a katolicizmust nem ismerte). Alighanem ekkor találkozott először katolikus teológiával, azzal, hogy az milyen kifinomult, véglegessé csiszolt rendszer. Itt szembesült azzal, hogy a katolicizmus nem közérthetővé egyszerűsített bibliai történetek együttese, és nem a hívek lelkét megragadó retorika. A katolicizmus kultúrateremtő ereje és a látott vita együttesen lett számára revelációvá. Es e vita során szembesült azzal, hogy a (kora) 19. század liberalizmusából, e termékenyítő és felszabadító áramlatból a hatalom új birtokosait védő ideológia lett, amely éppen azokat az értékeket fenyegeti, amelyekért egykor harcba indult. Az azonban egy másik történet, hogy a magyar történelem, a társadalmi és ideológiai változások milyen keserves összjátéka vezetett oda, hogy ez a konfliktus a későbbiekben intellektuális és politikai antiszemitizmussá alakuljon. Mindenesetre ezek az élmények előkészítették azt, hogy a keresztény kurzus jelentkezése idején átmenetileg annak lehetett nagyhatású ideológusa. Vagyis az említett szellemi párbaj, modern hitvita, aminek Párizsban tanúja volt, hosszú távon is jelentős hatást gyakorolt rá. Érdemes azonban e hatás hátterére figyelnünk, mert láthatjuk, ahogyan a vallásos hitét elvesztő, de rajongásra hajlamos fiatalember megtalálja egy másfajta hit szellemi alapjait. „Párizsi tartózkodásom alatt a legmélyebb hatást... az egyházi monumentumok tették rám. Egész zord pompájával bomlott ki előttem a középkor, acél egységével s azzal a rengeteg termésével, melyet az emberi együttélésnek és az emberi kultúrának adott. Ezt egy olyan fiatalember látta meg, akinek apai és anyai, két nagyapai és nagyanyai ágon minden hozzátartozója kálvinista volt, és aki nagyon is kálvinista nevelésben részesült.”36 - írja. De mit is látott meg? A középkor kultúrájának egységét és misztikus távlatait. Azt, amit a korban mások is egyszeriben fölfedeztek: azt, ami az éppen ekkoriban virágkorát élő preraffaeliták alapélménye volt. Az individualizálódó, részeire bomló, bomlásnak induló, európai kultúra kialakulásának és kiteljesedésének lenyűgöző alkotásai hívták föl figyelmet kora betegségére. A katolicizmus, mint modell így nem a kálvinizmussal ütközött, hanem a kibontakozó európai válságra adott válaszként lett vonzó számára. Hogy a katolicizmusban egy sajátos kulturális és társadalmi modellt látott, azt emlékezéseiben így fogalmazta meg: „bár, talán, e folyamatnak [Ti. a katolicizmusra csodálkozásnak] megindítói az egyház esztétikai hatású monumentumai s istentiszteletének szépségei voltak: az, ami ellenállhatatlanul vonzott az egyház felé: nem a katolicizmus esztétikuma és misztikuma volt, hanem a logikuma és a politikuma. A logikuma: aki elfogadja a katolicizmus alapelveit, az egész nagyszerűen kidolgozott hit- és gondolatrendszerben nem talál ellentmondást, következetlenséget. És különösen politikuma: az egyház rátalált az emberi lélek mechanizmusának azokra az alapfolyamataira, amelyekre egyáltalán emberi szolidaritást, egységet, történelmi boltozatot lehet építeni. Csoda-e hát, ha az összes azutáni történelmi egységkísérletek bizonyos mértékig mindig katolikusak voltak?”37 Itt is meg kell állnunk egy pillanatra. Az észlelés pontossága figyelemre méltó, hiszen egy évszázaddal később is azt láthatjuk, hogy az eddig legmesszebbre jutott „egységkísérlet”, az Európai Unió „alapító atyái”, De Gasperi, Schumann, Adenauer vallásukat gyakorló katolikusok, és kereszténydemokrata politikusok voltak... Szabó Dezső e fejtegetései, melyekben az emlékezés és az utólagos elemzés épül össze, így zárulnak: „Egység, egység, egység: ez volt a megismétlődő dobbanás, 91
