Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)
Az író egyes pályaszakaszainak írói-gondolkodói karakterjegyei élesen különböznek. Az induló Szabó Dezső, lényegében Az elsodort falu megírásáig, tehát 1918 őszéig, elsősorban tanulmányok, esszék alkotója, a szépírói alkotások inkább csak kiegészítői ez irányú munkásságának. 1919-1926 - a Segítség! befejezése - között mondható a leginkább írónak, három, de inkább négy regénye jelzi ezt. A negyedik, a Megered az eső címen közreadott, töredéknek nevezett szövegben annak ellenére teljes regényvilág épül fel, hogy történetét nem viszi végig. Ahogyan Hamvas Béla írta róla: „a befejezetlenség nem bántó. Ha tört is, nagyvonalú tört. Annyi pedig biztos, hogy jóval több. Mint nagyon sok befejezettnek látszó egész.”31 Ez az időszak, további no- vellás kötetekkel, tanulmányokkal, publicisztikával rendkívüli termést hoz. A pályaív harmadik szakasza utolsó két évtizede, amelyben ismét a tanulmányok vannak túlsúlyban, és megannyi apróbb, karc-szerű kis írás. Ekkor születik talán a legjellemzőbb műve, egyben Szabó Dezső legkiegyensúlyozottabb, legjobban olvasható, bár persze néhol jellemzően szertelen műve, az Életeim címmel közreadott önéletírás, amelyet szinte élete utolsó napjaiig írt. Ebből a művéből, amely református vallásával és egyházával való viszonyáról, hitéről, a katolicizmus történeti szerepéről vallott nézeteit illetően rendkívül fontos, némely vonatkozásban egyetlen forrás, már idéztünk. Ezt olvasva meggyőződhetünk arról, hogy valamennyi írásában rendkívüli szerepet kapnak saját élete motívumai, hogy regényeinek-novelláinak számtalan önéletrajzi vonatkozásuk van. Olyannyira, hogy ennek nyomán olykor egyenesen azt gondolhatjuk, hogy az íróból szinte hiányzott az alkotói fantázia, hiszen ami nem filozófiai-irodalmi műveltségéből, olvasmányaiból, politikai megfontolásaiból nőtt át regényeibe, az javarészt meg is történt vele. Az életmű hangsúlyváltásai nem változtatnak azon, hogy az a hit, a vallások, az egyházak nagyon sok szempontból fölvethető kérdésköre valamilyen formában folyamatosan jelen van minden korszakának műveiben. Ez nem csak életútjából, gondolkodása sajátos szerkezetéből adódik: korának problematikája is erre tereli. A hitnek a nemzet és az egyén életében betöltött szerepe, az egyházak társadalmi szerepvállalása a kor társadalmi diskurzusának része. Sokféleképpen: a háború elvont és köznapi embertelensége, a szörnyűségeket követően fellobbanó sokarcú messianizmus, kinek-kinek odaveszett szerettei miatti fájdalma, a kommün vallásüldözése, a Trianon következményeként szétszakított családok megrendülése önmagában is fölvetette az újabb evangelizáció lehetőségét. Az egyházaknak a magyar társadalom szerkezetében elfoglalt helye már az előző század modernizációs folyamatának is fontos kérdése volt, és az új helyzetben a korábbinál is nagyobb súllyal jelent meg. Az ugyan már nem volt kérdés, hogy a 20. században az egyházak Európa-szerte sokat vesztettek-vesztenek hatalmi pozícióikból, de a gyorsuló szekularizáció az emberi minőség hanyatlása okán a megerősítette a különböző keresztény, vagy a keresztény örökséggel szoros kapcsolatot tartó filozófiai és szellemi áramlatokat, Maritaintől Babitsig, vagy Huizingától (aki szerint „a kultúrának metafizikai irányúnak kell lennie, vagy pedig nem lesz”32) Hamvas Béláig. Az európai kultúra válsága a keresztény örökséghez való viszony válságában is megmutatkozott. Mindennek részletes feltárása kívül esik e dolgozat határain. Annyit azonban rögzíteni kell, hogy ezek a folyamatok és viták nem voltak végigvihetők, a válságból válságba sodródó magyar társadalom nem kapott esélyt arra, hogy kibonthassa és 87
