Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)

Már ennyi is elég lehetne ahhoz, hogy Szabó Dezső életében és működésében annak lássuk szép példáját, hogy miként őrizhető meg a 20. században a református hit, miként maradhat valaki hűséges egyházához.

Ezt a képet több későbbi írása is megerősítheti, így az 1927-ben írt, Mit adott nekem a magyar kálvinizmus? című írása is.23 Különös, sok pontján szárnyaló vallomás ez: mintha a szószékről hirdette volna megfogalmazója. „Az ember elfut. Az ember visszatér” - kezdi. A szöveg hűségnyilatkozat a szülőváros és a szárnyra bocsátó iskola, ezen keresztül a református egyház mellett. Akkor is, amikor a szó közvetlen értelmében ennek az ellenkezőjét mondja. „Az ember a harcban üt, támad, néha öl is. De egyet nem lehet tenni, mert az nehezebb volna, mint a világ. Nem, nem, nem lehet hazudni! Én csak-kálvinista nem lehetek. Én vagyok hit és vagyok tagadás, vagyok keresztény és vagyok pogány, halhatatlan szeretet és védő gyűlölet, testetlen zsoltár s a föld forró ölelése vagyok én. (...) De most, hogy a magyar kálvinizmus fölött megint megsokasodnak a régi fekete felhők, hogy az örök szeretet templomát körülólálkodják az idegen kegyesek megnőtt éhű fattyai: most hozzáfutok, mint bántott édesanyámhoz. És szelíd lebomlással mondom: tied a lelkem, tied a vérem. Fiad vagyok és örök katonád!”24 Néhány sorral később pedig ezt olvashatjuk: „Az anyám, a kolozsvári temető és a református kollégium fia vagyok. ”2S - írja. A vallomáson túl pedig emlékek sorakoznak, és az egykori iskola és gyülekezet gyöngéinek és erényeinek taglalása: úgy, hogy végül a fogyatékosságok is erényként jelennek meg.

A hűség kinyilvánítása elsősorban az érzelmi kötődés, és az arra épülő magatartás egységének változatlanságát jelzi. Nem jelenti azonban a tárgyilagos, racionális kritika visszavonását. Ne felejtsük el azt sem, hogy az itt idézett írás előtt egy évvel jelentette meg Szabó Dezső legkegyetlenebb kritikákat megfogalmazó regényét, a Segítség!-et, amelyben Ravasz Lászlót mutatja be az értékek iránt érzéketlen, csak önmagára figyelő, kórosan hiú, csak a saját karrierszempontjaira, érdekeire figyelő figurának.26 Ezen aligha enyhít, hogy Prohászka Ottokár regénybeli megtestesítője egy fokkal talán még ennél is keményebb ítéletben részesül.27

A bírálatok értelmezésekor tudnunk kell, hogy Szabó Dezső emberi és írói természetének talán két legfontosabb meghatározó vonása volt: a rajongás és a gyűlölet. Kora társadalmában ez az indulat bőségesen megtalálta okát és tárgyát. (A kortárs kritika ezt sokszor ki is fejtette.) Természetes, hogy a református egyház felé is ezzel a világot kettéosztó túlfűtöttséggel fordult. És, mert egyházának fogyatékosságait belülről, mondhatni családi alapon ismerte, nemcsak irányt, hanem anyagot is talált bírálatához, hogy aztán a rá jellemző nekibuzdulással, az igazságot az igazságtalanságig vivő szenvedéllyel gyakorolja.

Ennek kapcsán fontos külön is figyelnünk arra, hogy az egyházakról, papokról, így a református egyházról és lelkészekről szólva bírálatai a magyar társadalmat elemző, annak anomáliáit vizsgáló és támadó, sok műfajban dolgozó közíró tevékenységének természetes részei. Ezért nem a hittel és vallással, hanem társadalomképével összefüggésben kell ezeket a munkákat, nagyobb művek idevágó részeit vizsgálni.

Az ilyen írások sorát az 1913-as, A magyar protestantizmus problémája nyitja meg. A protestantizmus, noha a szó vallási-egyházi tartalmakat idéz elénk, valójában mint a társadalom életében fontos szerepet betöltő intézményrendszer jelenik meg - szűk társadalmi értelemben. Jellemző a záró következtetése: „Kiszámíthatatlan

84