Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)
merült boldog szigetekként kísértettek vissza: úgy hitték, hogy az emberiség hajnalán is paradicsom, aranykor és boldogság volt az élet. Ebből a nosztalgiából a gyermekkor hervadhatatlan napjai felé olyan könnyen születhetett a lélegzetet adó hit: hogy jön majd egy gyermek, s bűnben és fájdalomban tántorgó ember megváltásául visszahozza a rég elment napok boldogságát és tisztaságát. Az emberiség újjászületési szomja a gyermekszimbólumban találta meg legtermészetesebb, legmélyebb kifejezőjét. A bölcső sugárzása megtisztítja és megszelídíti a mocskos és szörnyű emberiséget.”20 Ahogyan itt összekapcsolja, úgy el is tudta választani Szabó Dezső lelki életéből fakadó vallásos élménykörét a gondolkodó, az egyetemes eszme- és művelődéstörténetet szemlélő filosz tárgyilagosságától. (Ez egyébként a saját hite megítélésében is érzékelhető, olyannyira, hogy amikor a maga hitetlenségére döbben, akkor pontosan tudja, hogy ezzel íróként, kultúrfilozófusként mit nyer, és mit veszít. De azt is tudja, hogy a hit olyan ajándék, amit nem lehet kikényszeríteni.) Szabó Dezső bírálatai, elégedetlensége, hitvesztése dacára magát reformátusnak tekintette. A magyar történelemről, művelődés- és irodalomtörténetről alkotott képében a reformáció és a református egyház, az iskolák, a református gondolkodás- mód szerepét meghatározónak tartotta. Ismeretes, hogy ez a képlet a magyar nem- zetkarakterológiában, a magyarságról alkotott képletekben milyen szerepet kapott. A katolicizmus a Bécshez való hűséget, az aulikus magatartást, közvetve az ősi, keleti örökség, a magyarság eredeti jelleméből-kultúrájából való kivetkőztetés képletét, a kiegyezést jelentette - a kálvinizmus ennek ellenkezőjét: a függetlenséget, a rebellis magyart, az ellenállást. A kálvinizmus ilyen formán a nemcsak nyelvében, hanem lelkében-kultúrájában magyar kereszténységként jelent meg. Szabó Dezső számára a „mélymagyar” csakis református lehetett. E képletben még Pázmány Péter is a református kultúrkörbe tartozott, aki politikai megfontolásból katolizálha- tott ugyan, de ez lelkének mélyebb, sorsszerű hovatartozását nem érintette. Ahogy - éppen a Szabó Dezső cikke nyomán kibontakozott vitában Ady írta: „a legvérbelibb magyar katolikusság is alapjában kriptoprotestantizmus”.21 A magyar történelem és szellemiség e megosztásának toposza közismert, és aligha hagyható ki eszmetörténetünkből. Jellemző, hogy a maga módján Szekfű Gyula is sokban ehhez hasonlóan gondolkodott, csak éppen a szerepek értékelődtek át: az ő katolicizmusának jegyében a protestantizmus lett az egységet megbontó a rebellis, az Európát (nála: „keresztény-germán kultúrkör”) tagadó magyar. Sajátos, hogy e szemlélet megannyi elemét - az ezekben megfogalmazott képlet és kritika egyáltalán nem Szekfű egyéni leleménye - a polgári radikális vonzáskörbe került Szabó Dezső jórészt maga is átveszi. Jól látható ez már a Nyugatban 1913-ban közzétett, A magyar protestantizmus problémája címmel közreadott cikkében22, és a későbbi, lényegében az ekkor megfogalmazott bírálatokat újrafogalmazó önálló írásokban is utalásokban, nagyobb, esetenként szépírói szövegrészietekben. Am a szellemi hovatartozás kérdésén ez nem változtat: a felekezetek szerinti kulturális törésvonal ugyancsak folyamatosan érzékelhető írói-gondolkodó működésének hátterében. így kései korszakának ifjúkori csúcsteljesítményeit idéző tanulmányában, az Ede meg- evé ebédem címmel közreadott, hangütésében, e pamfletnek mutatkozó, mégis kivételesen igényes, Szekfű nézeteit - talán valóban kissé igazságtalanul, de nem alaptalanul - támadó tanulmányában is. 83
