Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)

végül „a magyar nihil, mint egy sárga köd, terjengett szét”.6 A fejtegetés, fejlődéslélektani értelemben hiteles, a nagy Isten-keresők életútjának jellegzetes epizódja a nagy elszakadás. Ám a záró képlet egészen másfelé mutat: a hit ebben már nem Istennel, hanem a nemzeti küldetéstudattal kapcsolatos.

Hogy a hit milyen furcsa értelemben van jelen Szabó Dezső világnézetében, azt egy másik, fájdalmas példa is jelzi. Általában ritkán szól saját hitéről, jóval többször hivatkozik rá, de többnyire ezek nagyon tudatosan adagolt, a maguk módján, frázisokból építkező, szerepjátszásnak ható, retorikus megnyilvánulások. A hit ezekben valami olyan sajátos életszükséglet, amely részben a gyermekeké, részben a tanulatlan, tudatlan, emberek sajátja, akik kellő műveltség, tudás, képesség híján elfogadják Istent a legfőbb jónak. A hit azt pótolja számukra, amit a tanult ember a tudásban, műveltségben a ráció által mint logikusan épített, tudományosan is megerősíthető bizonyságot kap meg. Ez az értelmezés sokszor előbukkan, akár vallomásként, akár tanulmányok mögöttesébe rejtve, akár szépírói munkáiban kifejezve.

Ezért gyakran előkerül egy olyan történelemkép, amelyben a kereszténység a modern ember gyermekkorának tekintett középkor szükségszerű tartozéka. Olyasmi, amit a megszerzett tudás, az újkor racionalizmusa már meghaladott, és ami nem lehet a 20. századi ember sajátja. Amennyiben mégis, akkor csak ebben a történeti alapú, a múlt értékeit a kultúra egyetemes értékeinek teremtő formában, hiszen az antik mitológia istenei és félistenei is alkalmasak a modern ember gondolkodásának kifejtésére - pedig már senkinek sem jut eszébe, hogy higgyen is bennük.

Élete egyik utolsó szövegében, miközben a közeledő front előszeleként sokasodnak a főváros elleni légitámadások, székelyudvarhelyi éveibe hátrálva keres lelki menedéket, és közben a következő vallomás bukik ki belőle: „Én nem vagyok keresztény. Jól meg kell érteni ezt a mondást, nehogy egyebet értsenek rajta a valóságnál. Természetesen pogány sem vagyok, amint azt többen ki akarták mutatni rólam. Mi a fészkes fenét jelentene az, hogy pogány vagyok? Azonkívül: a kereszténység egész kultúrájával, emberi érzésvilágával éppúgy énem része, mint az antik világ vagy a reneszánsz atmoszférája. De nem tudok keresztény lenni a szentek alázatával, az élet, az erő, az egészség határain kívül.”7 Egy református gyónása ez? Talán igen, hiszen éppen arról ír, hogy szerelme kezdődő tüdőbajáról tudomást szerezve rögtön elhagyja azt - mert a betegségtől való iszonyodása rögvest kioltja a korábban oly lobogónak mutatott érzéseket. A vallás történeti értéknek, puszta kulturális örökségnek tekintése a felvilágosodásban fölerősödő képlet, s a pozitívizmusban már világnézeti elem. Ez az elvontan kultúrtörténetbe kötött vallásfelfogás távol áll a hit sokszor nagyon egyszerűen fölvethető kérdésétől - amit Szabó Dezső ösztönös óvatossággal igyekszik elkerülni.

De a betegségtől viszolygó, az elől menekülő Szabó Dezső moráljában már ott van az újkor praktikus racionalizmusának, a Darwinon és Nietzschén csiszolódott egészségkultusznak, talán még a futuristák erő és dinamizmus vallásának hatása is. A végeredmény egyértelmű: a Szabó Dezső-i emberkép, amely saját cselekedeteinek, magatartásának igazolásában is megjelenik, messzire került attól, amit a keresztény antropológia sugallt.

Ezt nemcsak egy sajátos élethelyzetben hozott döntés utólagos igazolásából láthatjuk. Hasonló természetű példákat az életmű más pontjain is találhatunk: eszerint

78