Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Gróh Gáspár: A "komp-ember" hite (Szabó Dezsőről)
vári Farkas utca templomának és a református kollégiumnak hasonló erejű vonzása. Ady Magyarországra alkalmazott képének parafrázisaként „komp-ember”-nek mondhatjuk, aki hite és hite hiányának partja között közlekedett. Ezzel, a sokfelé nyitott, képlékeny vallásfelfogással nem volt, ma sincs egyedül. A racionalizmus diadala, a modernséget átható szekularizáció ezt a fél- (negyed-, nyolcad-) vallásosságot tette uralkodóvá az európai társadalmakban. Talán akad egyszer egy elszánt művelődéstörténész, aki föltárja ennek történetét. II. Hitének hiányáról több helyütt is szól, ezek közül emelek ki néhányat. Először az Életeim ide vágó mondataiból idézek. Talán legfontosabb vallomását az Eötvös-kollégiumban töltött második évének felidézésekor veti papírra. „A másodév elején egyik éjjel, amint ágyba bújtam, életem egyik legnagyobb meglepetése ért. Minden este, lefekvés után, elmondtam magamban a gyermekimámat. En lefekszem kis ágyamba, / mindennapi koporsómba. / Bezáródik két szemem, / Vigyázz reám, Istenem. / Adj nyugalmat mindenkinek, / Szüleimnek, testvéreimnek. / És házunkon kívül is,/ Minden jó lelket őrizz!/ Amen. Már azt mondtam, hogy adj nyu...és akkor megálltam. Az a sajátos érzésem volt, hogy egy mély kút fölé hajolok, és hogy egy pénzdarabot dobtam le homályos mélyébe. Vártam, vártam, hogy a víz csobbanása halják föl, vagy a kőfenék csattanása. De nem jött hang. És akkor félénken, mint egy leckéjét nem tudó iskolás lányka a tanító felszólítására, egy mondat állt föl bennem: - Jézus! Hiszen én nem hiszek már! Egy percig halálos csend s valami boltozatos nagy üresség volt bennem. Csak meresztettem a szemeimet belső homályom felé. Aztán egyszerre éles-világosan láttam: hogy én már évek óta nem vagyok hívő.” 3 Szabó Dezső itt nem áll meg. Fölidézi hite elvesztésének történetét. A maga gépies természetességgel gyakorolt vallásosságát, egy társa szavait arról, ahogyan hatodikos gimnazista korában a szocialisták érdemének azt tartotta, hogy ki tudták mondani „hogy nincs Isten”, ami akkor megrendíti, de ösztönösen elutasítja. Am, önmaga meglepetésére, ahogyan írja, „az Eötvös-kollégium vaságyán ... láttam, hogy én már akkor sem hittem. (...) Az azóta eltelt évek nagy zsoltáros eláradásai, a bizakodó mell roppant domborodása a Tebenned bíztunk ég felé ívelésébe, a segélyhívások, fogadkozások, a lélek hálatüzei nem hit voltak már.” Utólag meglehetősen pontos értelmezését adja ennek a sajátos lélekállapotnak: mindaz, ami a hit megnyilvánulásának, gyakorlásának mutatkozott, nem volt más, mint „a gazdag fakadású, végtelen szomjú gyermek Szabó Dezső volt az, aki, hogy minél tovább ott élhessen a férfivá fejlődő ifjúban: hitnek is, áhítatnak is, vallásos bizodalomnak is mutatta magát, csakhogy a tűnő aranykor csodálatos napjai ne vesz- szenek meddővé.”4 Gondolatmenete lezárásaként mindezt művelődéstörténeti elképzeléseinek rendszerébe helyezi. Mint írja, a 19. században „a hit megszűnik hit lenni: az élet minden pillanatában akaratot formáló, tettet meghatározó, fennebb emelő erő.”5 Mindezt azonban nem a kor nagy filozófiai áramlatainak, vagy éppen - mint máshol a felvilágosodásnak - következményeként látja, hanem a magyar glóbusz sajátságának, amelyben 1848 mámora „szétpárolgott a lelkekből”, s hogy 77
