Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között
pingponglabda. Az én asztalomra is hozott sört, nekem is odatette az étlapot művész bőrkötésben. Meglepett az a pazarság, hogy az étlap nyomtatva volt. Csak a következő napokon okozott csalódást, hogy ez az étlap mindig ugyanaz. Ugyanaz maradt ottlétünk egész ideje alatt. Megrendeltem szerény vacsorámat és ráfeledkeztem Elzára én is, mint a többiek. A szakácsnőt csak később ismertem meg egy kisfiú jóvoltából. A szomszédos boxban egy kis család helyezkedett el. Idősebb asszony, a lánya és az unokája. Otthonias viselkedésükből látszott, hogy a pensió lakói. A négyéves kisfiú nagyon mozgékony volt, egyik asztaltól a másikhoz szaladgált, míg le nem kellett neki ülnie vacsorához. Mindenkihez volt kérdése és elcipelte a fölösleges edényeket az asztalokról. Vacsorázni azonban nyilvánvalóan nem volt kedve, mert a megjegyzése, amit a makarónira tett, inkább ravaszságból eredhetett, mint meggyőződésből.- Köszönöm - mondta Elzának -, én ezt nem eszem meg.- Miért nem, Viliiké?- Mert ezek a makarónik élnek.- Ugyan, te kis buta - förmedt rá felháborodottan az anya -, micsoda ostoba beszéd! A makaróni az nem állat, az sosem élt.- De ezek élnek. Ezek még élnek, akármit mondasz, látom, hogy táncolnak. El tudtam képzelni, hogy az ablak előtt elhúzó nehéz kocsik robaja megremegtette a tányéron a sikamlós makarónit.- Miért nem öltétek meg őket, Elza! Elza: - De Viliiké, ezt lisztből meg tojásból csinálják, a makaróni sosem élt.- Menj, neked nem hiszek semmit, mert fekete vagy, mint az ördög. Nagyanya: - Ugyan, Vilii, hagyd abba ezt a szamárságot, mert olyan pofont kapsz, hogy futhatsz a fejed után.- Akkor is élnek! Te nem tudhatod, nagymama, nem te főzted. Elza: - De én láttam, mikor főzték.- Ha a szakácsné mondaná, elhinném, de neked nem. A szakácsnéval nyilvánvalóan jó barátságban voltak. Közbeavatkozott a tulajdonosnő is és Elzát kiküldte a szakácsnőért. A hófehér hajú szakácsné, aki hivatásához képest nem is volt kövér, fehér kötényben megérkezett, egy nagy kést hozott magával. Ekkorra azonban már Vilii megkapta az imént beígért pofont és szipogott.- Azért is élnek, ugye, szakács néni?- Szó sincs róla - tiltakozott a szakácsnő -, éppen az imént vágtam el a nyakukat ezzel a késsel. A gyerek döbbenten nézett, abbahagyva a sírást.- Lenyiszaboltam én mind egy szálig - toldotta a szakácsnő -, nem is olyan könnyen bírtam velük, az igaz, egyenkint ki akartak szökni a fazékból, de én aztán végeztem velük. Némi csend, aztán a gyermek aggódó tekintete megenyhült.- Na, ugye, hogy éltek - vágta ki diadalmasan, azzal villát ragadott és szaporán habzsolta a makarónit.- Eh - sóhajtott valaki a hátam mögött -, mennyi mindent meg kell tenni ennek a szegény Gabrinovicsnénak, hogy vendégeket kapjon a rideg szobáiba. 67
