Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között
A kórház nem különbözött a mi vidéki városi kórházainktól, legfeljebb any- nyiban, hogy külön baleseti osztálya volt és ezt természetesen a gépkocsiforgalom töltötte meg. Lengyel származású fiatal orvos fogadott. Már azért is úgy fogadott, mint földijét, mert magyar vagyok, hát amikor megmondtam, hogy ismerem csodaszép kis szülővárosát a Mazuri tavak vidékén! Akkor megnedve- sedett a szeme, pedig mondom, fiatalember volt. Megnyugtatott, hogy nincs számottevő sérülése a feleségemnek, de a biztonság kedvéért azért gipszbe tették a jobb lábát. Majd engedélyt adott, hogy meglátogathassam, de lelkemre kötötte, hogy csendesen járjak a folyosón és csendesen nyissak be a szobába, mert lehetséges, hogy némelyik beteg már álomra szenderült. Már a folyosón hangos nevetésre lettem figyelmes és ezek a vidám hangok éppen a tizenegyes szobából jöttek, ahova nekem be kellett nyitnom. Mégis óvatosan nyitottam az ajtót, ahogy azt az orvos meghagyta. Bent a kis kórteremben kámzsás barát sétált fel-alá hosszú léptekkel és nyilvánvalóan anekdotákat mesélt a betegeknek. Feleségem, aki nem értette a történeteket, de magával ragadta az emelkedett hangulat, mosolyogva intett ágyából, de egyben ajkára is tette az ujját, hogy hallgassak, ne zavarjam a betegek esti vigalmát. Az asszonyok és lányok a fehér ágyakból barátságosan fogadták köszönésemet, ki-ki a maga kedves hanglejtésével, amely az osztrák nőknek valóban sajátja és olyan sokszínű tud lenni. A barát rutinos, kissé oldalazó fejbólintással viszonozta meghajlásomat, aztán belekezdett a következő történetbe, amely arról szólt, hogy... Élt ezen a vidéken valamikor egy Lukács nevű kolduló szerzetes. Nagyon buzgó, a gyűjtögetésben felettébb serény szerzetes volt és a nép között is nagy megbecsülésnek és szeretetnek örvendett. Csupán egy hibája volt, hogy szeretett horgászni, szenvedélyesen szeretett, ami bizony, mint minden szenvedély, egy szerzetesnél már bűnnek számít. Egyszer, egy szép nyári délután is az történt, hogy nem tudott ellenállni a füzes Dráva-part varázsának, előkotorta horgát és zsinórját borzasztó mély zsebének fenekéről. Mert a kolduló szerzetesnek természetesen nagyon mély zsebekre volt szüksége. Fűzfavesszőt vágott, annak a végére kötötte a zsinórt és bevágta a folyó vizébe, amilyen messze csak tudta. Minden bizonnyal imádságot is mondott a szerencséjéért. Már most aztán hogy az imája tartott-e soká, vagy a halak nem akartak kapni? Valamitől mindenesetre elálmosodott, el is nyomta rendjén az álom ott a bokor tövében. Köny- nyen lehet, hogy éppen az imádságot hagyta félbe, mert az meg csak az ördög tréfája lehetett, hogy éppen Gáspár, a tyúkász talált rá, amint legjavában fájta a kását. Isten bocsássa meg nekik, de a kolduló barát, meg a tyúkász nem állhatták egymást. Nem, mert ha a tyúkász végigkiabál egy falut, akkor a barát számára nem maradt tojás az asszonyok zsomborában, hiába imádkozott az ajtók előtt, ha meg a szerzetes járt elöl, akkor a tyúkász kiabálta hiába torkaszakad- tából, hogy: ’auszi-bauszi’. Ezt persze németül kiáltotta, csak úgy nem írhatom le, mert az a mi nyelvünkön nagyon furcsán hangzik. Nos, itt volt az alkalom, hogy a tyúkász borsot törjön a konkurens orra alá. Pokoli ötlete támadt. Látva, hogy Lukács barát a nagyobb kényelem végett a saruit is lerúgta, felvette az egyiket, aztán óvatosan kihúzta a zsinórt. Nagyon vi- gyázatosan, hogy a botot megmozdítsa, mert azon rajta feküdt a barát. A horogra 55
