Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között
Megkértem szépen, hogy szavát ne felejtse holnapig, mert most el kell mennem a kórházba.- Oh, természetesen - kapott észhez -, látja, milyen tapintatlan vagyok. Kezébe adtam egy csokrot, melyet a Jugoszláv tengerpartról hoztunk, és amely babérlevélből meg más illatos növényekből állt, aztán most már felöltőben elindultam a városka felé. A járdákat mindkét oldalon felfalta a kocsiút. Ott csetlettem-botlottam az autók reflektorfényében. Nem volt a hátamra írva, hogy magam is pórul járt autós vagyok, ezért nem állt meg senki, hogy magával vigyen. Ausztriában az utak jól meg vannak tűzdelve benzinkutakkal és helyettesítik az egykori útszéli csárdákat is. Csakhogy ezekhez képest nagyon is közel vannak egymáshoz. A város szélén egy ilyen helyen érdeklődtem a kórházhoz vezető útról. Az elébbi világháborús emlékek nyomán a Spital szó jutott eszembe. Egy autós, aki éppen ott tankolt, felfigyelt rá és felajánlotta, hogy elvisz. A következő percben már benn ültem a sport Mercédeszében és félelmes sebességgel száguldottunk a reflektorok cikázásában. Azt kérdeztem tőle, talán versenyző? Megrázta a fejét. Nem versenyző, hanem üzletember és neki legalább olyan fontos, hogy időben célhoz érjen, mint a versenyzőnek. Egyébként nem sokat beszélt, a manőverezés a csúcsforgalmú úton minden figyelmét igénybe vette. Jobbnak láttam a saját érdekemben is hallgatni. A rendkívül gyors gépkocsi valóban alkalmas volt rá, hogy a legszűkebb téren is előzzön. Elihetetlen bátorsággal és biztonsággal vágott be két egymásnak szemberohanó fénycsóva közé. Ehhez valóban szükség volt a sebesség teljes biztonságára és fölényére. Az utat mégis hosszúnak találtam, úgy éreztem, rég elmaradt mögöttünk a város. Már vagy húsz percet rohantunk. Hiszen ez lehetetlen! Vagy lehetséges, hogy az események hatása alatt teljesen elveszettem az időérzékemet? Végre lassított és egy útszéli táblára mutatott.- Itt vagyunk. A reflektorfényben elolvastam a táblát. Helységnév volt rajta. Spittal. Ekkor eszméltem. Hiszen a térképen láttam én ezt a városnevet. Sőt a prospektusok is nagyon ajánlották kies fekvése miatt. Ez a jóindulatú üzletember vagy negyven kilométert rohant velem és elvitt egy másik városba. Mikor tudtára adtam kétségbeesve, hogy én a Krankenhausba akartam menni, nem egy Spittal nevű városba, elébb őszinte sajnálkozását fejezte ki, de aztán nem tudta megállni, kitört belőle a nevetés és ebben magam is részt vettem. Sebaj! Jóakaróm félreállt, kiugrott a kocsiból és megállította a legelső szembejövő autót, sokkal határozottabb mozdulattal, mint ahogy azt az autóstopposok szokták cselekedni. így kerültem egy fiatal nyugatnémet házaspár terebélyes kocsijába. A hátsó ülésen foglaltam helyet az asszony mellett, aki férje elvei szerint sosem ült a vezető mellé, az ugyanis szerintük a legveszélyesebb hely a gépkocsiban. Nekik volt időm részletesen elmesélni a balesetemet, sokkal tempósabban utaztunk és nyugodtan is, ha nem számítom a férj időnkénti fel- szisszenését.- Fantasztikus, hogy ezek az osztrákok hogyan vezetnek a nyavalyás kis kacs- karingós útjaikon. Kedvem volna időnkint kiugrani és felpofozni egyik-másikat. De hát végül is vendégek vagyunk, nem igaz? 54
