Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között

Megkértem szépen, hogy szavát ne felejtse holnapig, mert most el kell men­nem a kórházba.- Oh, természetesen - kapott észhez -, látja, milyen tapintatlan vagyok. Kezébe adtam egy csokrot, melyet a Jugoszláv tengerpartról hoztunk, és amely babérlevélből meg más illatos növényekből állt, aztán most már felöltő­ben elindultam a városka felé. A járdákat mindkét oldalon felfalta a kocsiút. Ott csetlettem-botlottam az autók reflektorfényében. Nem volt a hátamra írva, hogy magam is pórul járt autós vagyok, ezért nem állt meg senki, hogy magával vigyen. Ausztriában az utak jól meg van­nak tűzdelve benzinkutakkal és helyettesítik az egykori útszéli csárdákat is. Csakhogy ezekhez képest nagyon is közel vannak egymáshoz. A város szélén egy ilyen helyen érdeklődtem a kórházhoz vezető útról. Az elébbi világháborús emlékek nyomán a Spital szó jutott eszembe. Egy autós, aki éppen ott tankolt, felfigyelt rá és felaján­lotta, hogy elvisz. A következő percben már benn ültem a sport Mercédeszében és félelmes sebességgel száguldottunk a reflektorok cikázásában. Azt kérdeztem tőle, talán versenyző? Megrázta a fejét. Nem versenyző, hanem üzletember és neki leg­alább olyan fontos, hogy időben célhoz érjen, mint a versenyzőnek. Egyébként nem sokat beszélt, a manőverezés a csúcsforgalmú úton minden figyelmét igénybe vette. Jobbnak láttam a saját érdekemben is hallgatni. A rendkívül gyors gépkocsi valóban alkalmas volt rá, hogy a legszűkebb téren is előzzön. Elihetetlen bátorsággal és biz­tonsággal vágott be két egymásnak szemberohanó fénycsóva közé. Ehhez valóban szükség volt a sebesség teljes biztonságára és fölényére. Az utat mégis hosszúnak találtam, úgy éreztem, rég elmaradt mögöttünk a város. Már vagy húsz percet rohantunk. Hiszen ez lehetetlen! Vagy lehetséges, hogy az események hatása alatt teljesen elveszettem az időérzékemet? Végre las­sított és egy útszéli táblára mutatott.- Itt vagyunk. A reflektorfényben elolvastam a táblát. Helységnév volt rajta. Spittal. Ekkor eszméltem. Hiszen a térképen láttam én ezt a városnevet. Sőt a pros­pektusok is nagyon ajánlották kies fekvése miatt. Ez a jóindulatú üzletember vagy negyven kilométert rohant velem és elvitt egy másik városba. Mikor tudtára adtam kétségbeesve, hogy én a Krankenhausba akartam menni, nem egy Spittal nevű városba, elébb őszinte sajnálkozását fejezte ki, de aztán nem tudta megállni, kitört belőle a nevetés és ebben magam is részt vettem. Sebaj! Jóakaróm félreállt, kiugrott a kocsiból és megállította a legelső szembejövő autót, sokkal határozottabb mozdulattal, mint ahogy azt az autóstopposok szokták cselekedni. így kerültem egy fiatal nyugatnémet házaspár terebélyes ko­csijába. A hátsó ülésen foglaltam helyet az asszony mellett, aki férje elvei sze­rint sosem ült a vezető mellé, az ugyanis szerintük a legveszélyesebb hely a gép­kocsiban. Nekik volt időm részletesen elmesélni a balesetemet, sokkal tempósabban utaztunk és nyugodtan is, ha nem számítom a férj időnkénti fel- szisszenését.- Fantasztikus, hogy ezek az osztrákok hogyan vezetnek a nyavalyás kis kacs- karingós útjaikon. Kedvem volna időnkint kiugrani és felpofozni egyik-másikat. De hát végül is vendégek vagyunk, nem igaz? 54

Next

/
Thumbnails
Contents