Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Azonnal tudtam: lázad az elkényeztetettnek tudott palánta a levegőtlennek érzett melegházi keltetés ellen. Elégtétellel töltött el. Sajnos. Nem az az este volt életem csúcspontja. Az objektív helyzet az, hogy akkor sem tudtam volna pátyolgatni őt, ha lett volna bennem ilyen hajlam. De nem volt, csak némi elégtétel. No lám! Emlékszem a mondatra, de ami ennél sokkal keservesebb emlék: a mondat tónusára is. „Aki rendszeren belül akar élni, annak le kell számolni az álmaival.” Gyuszit - némi jóleső belső bizsergéssel - arra kívántam figyelmeztetni, hogy számára létkérdés a szülői háttér. Vakító napfényben vártam a buszra. A felesleges negyedórát a menetrend szerinti érkezésig, egy-egy doboz sör mellett múlattuk, volt tanítványom Sz. Dávid társaságában. Dávid akkor épp lóápoló volt és mellékállásban bölcsész. A lovakat imádta, a történelem szakot meg végezte. „Emlékszik még a tanár úr, amikor egy évfolyam előadáson azt mondta!” Es következett a szöveg a rendszeren belül élés és az álom összefüggéséről. Nem mondhatom, hogy kivert a veríték, hiszen közel negyven fokos hőségben ez már adott volt. Inkább igaz az, hogy az erőm hagyott el. Unokaöcsém - akinek azt sem tudom, hol a sírja - tehát visszavágott. A nem számított balegyenes célba talált. Dávid arcán a szokásos széles, nem is fülig érő, hanem inkább az egész fejet cluraló mosoly. „Igaza volt Tanár Ür! Ha az ember - bármi is legyen az alkotás tárgya - nyomot akar hagyni maga után, a járt utat bizony el kell hagyni a járatlanért, még ha az nehezíti is az ember létét a maga kényelmetlenségeivel.” Mi ebből a tanulság? Mondhatnám, hogy „abszolúte semmi!”. Legfeljebb az, hogy az idő és a körülmények változása és a párbeszédet folytató személyek belső attitűdje gyökeresen más tartalmat ad a formálisan ugyanazon gondolatnak! Elvileg ott volt még a lelkem mélyén pátyolgatott csodavilág, Mezőtárkány, perifériáján másodunokaöcsémmel, Pistával. Elnézem a mezőtárkányi családi fotót. Akkor még élt Asztalos mama, nagyapám Kis Barnus anyja, vagyis a dédanyám. Nincs a képen hites ura, Kis Ferenc, dédapám. Nagyanyám szülei is éltek még. Ott ül a fotó szélén nagy tajtékpipával a kezében Tóth dédapám, mellette homlokba húzott fejkendővel a töpörödött Magda Franciska dédanyám. Ott van Tóth Matild nagyanyám, öccsével, Tóth Lacival, akinek a földön szakadt meg a szíve az aratás során, s mellette felesége Manci, a szabad szájú fiatal parasztlány. Tóth-hadak, Magda-hadak, Asztalos-hadak, de a Kis-hadakból csak nagyapám Kis Barnus. Már csak keresztek a temetőben, vagy éppen fotók. Tóth Pista is. 38
