Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Amikor évtizedekkel később rendbe akartam tenni családom szénáját, rá kellett döbbennem, hogy a családfám már gyermekkoromban is metszett volt. Személyesen ismertem két nagyanyámat és két nagyapámat. Tudtam, hogy az egyik Tóth Matild, a másik Winkler Katalin. Tudtam, hogy a Tóth Matild ura a Kis Barnabás, Katyié meg Kiss Sándor. Ismertem anyai nagyanyám anyját, a Magda Franciskát, s a másik ágon Asztalos Orzse még szelt nekem kenyeret. Kis Ferenc neve viszont már csak gimnazista koromban gyarapította ismereteimet, s akkor tudtam meg, hogy eredeti neve Steimbeczky, vagy ehhez hasonló volt. Akiket nem ismertem, sírjukat sem láttam. A Magda lányra is csak úgy emlékszem, mint egy töpörödött anyókára, akinek a szeme sem látszott ki a kendő alól. Az öreg Tóthot csak fényképről ismertem, amint egy lovat szelídített éppen. Tóth Laciról csak szíve szakadtát tudtam, özvegye Manci meg a hangja okán ivódott belém. A Manci hangja! Pista anyjáé, aki eléggé elmosódott kontúrokkal húzódik meg a hírmondóvá nemesült családi fotó legszélén. Éjszaka érkeztünk Tárkányra. Orzse házának konyhaablakából még kiszűrődött a petróleumlámpa fénye. Dédanyám az asztalnál ült s a vízbe mártogatott kenyeret majszolgatta fogatlan szájában. Nagyapám, a friss- sütetű élmunkás elképedve bámulta az anyját. Miért nem eszik a mama tisztességes vacsorát. Aztán kiderült, hogy kár volt a szóért, semmi más nem volt otthon. Másnap, az egész nap ingerült nagyapámmal együtt, rokonlátogatóba indultunk Manciékhoz. Mancira nagyanyám is prüszkölt, mert a Jolán szerint - a húga volt - Manci nem mindig bánik tisztességesen „iccsanyámmal”. A két ház között csak egy kocsma volt, de lőrével bőven ellátva. Nagyapám egyre magasabbra hágott az öntudat létráján. Vörösödő feje tátogó szájat foglalt magába. Vízbe mártott száraz kenyér! Ha legalább a proletár öntudatot kenhette volna rá, házi zsír gyanánt! Mancira aznap is rájött az őszinteségi roham. „Hiszen, Barnus bátyám, nekünk sincs sokkal több.” A szót, ahogy az illik, követte a szó! Manciből fröcsögött a kommunisták sajátos szókészletű dicsérete, hiába csitították őt a többiek is kórusban. „Ugyan Matild néném! Mit vehetnek el még ezek a rongyosok tőlünk! Legfeljebb az életünket, az meg úgysem ér már semmit!” Nagyapám munkásöntudata jó darabig bírta a szövetséges parasztság panaszait, mindaddig, míg Manci sipítozóan harsogó hangja versenyre kelve a különben is sápatag falusi utcai zajjal, Rákosi kopaszságát el nem kezdte emlegetni. A rokoni látogatást ajtócsapkodás koronázta meg. S a harag tartós maradt. Bennem meg évekig lappanghatott a kíváncsiság, vajon mit tudtunk volna Pistával együtt játszani? Rákosi sajátos dicsérete, és a kopaszságáról hallott mondatok mély nyomot hagytak bennem. Rádöbbentem ugyanis, hogy népünk atyja, tényleg kopasz és csúnya is. 39
