Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Ekkor éreztem először - bár nem tudtam róla hogy mit jelent: izolálódni. Nagyszüleiül Pesten, s két unokatestvérem is a főváros lakóinak számát gyarapították. És hiányoztak az angyalföldi barátok is.

így, az évtizedek megszépítő és részben csúnyára is torzító közel hat évtizedes távlatából nehéz felvázolni, kedves Katám, sajátos magányosságomat. Nem is volt ez igazi magány, inkább egy absztrahált egyedüllét.

Unokahúgom, Mari - Laci, és Nini lánya - még pólyás, rá csak pillantást vetni érdemes. Unokaöcsém Gyuszi - két évvel fiatalabb volt nálam, Lenke és Gyuszi bácsi fia -, pedig egyáltalán nem volt kedvemre való gyerek. Együtt- játszásra sem igen volt mód, hiszen mi is csak akkor találkoztunk egymással, amikor a szüléink. Ezek pedig sokkal inkább rokoni, mint barátkozó, röpke találkozások voltak.

Itt a fénykép előttem. Gyuszin is, rajtam is hófehér ing, lakkcipő, fekete kantáros rövidnadrág.

Még mindig a fülembe cseng Lenke hangja: „Gyuszika, ne rohangálj, mert hasra esel, s piszkos lesz a ruhád”. Anyám azonnal kontrázik: „Sánikám, elment az eszed! Teszed le azt a piszkos kavicsot a kezedből!” A kavicsot, az éppen most felfedezett kincset. S mindez a Béke téri fatelepen.

Két jól nevelt gyerek, mintha a nővérek azon versengtek volna - bizony versengtek -, hogy melyikünk a jobban idomított majom.

Amikor meg Pestre jöttünk a nyári szünetben, s meglátogattuk Lenkééket, az együtt eltöltött idő során sem szökkent szárba a mindent elsöprő rokoni szeretet. Gyuszinak olyan játékai voltak, amit én még csak véletlenül sem tudtam kezelni. Jogos volt unokaöcsém gyanakvással vegyes félelme, ha hozzá-érek, elrontom. O játszott, én néztem. Az irigyelt lendkerekes versenyautókkal.

Mit lehet ilyenkor csinálni? „Irigy kutya, bújj a lukba!”

Sajátos viszonyunk még sajátosabban alakult. Hosszú időn keresztül ő nézte le a vidékre szorult rokont, aztán én őt, mert „kiderült”, hogy okosabb vagyok nála.

Dokumentálta a bizonyítvány. (!)

Gyuszi kamaszkora hajnalán Lenke által Gyuszikából, Gyulává nemesült, hangsúlyozván komolyságát, érettségét, s feltételezve a rá váró karriert, amely már akkor szinte kikövetelte a megtiszteltetettnek a Gyulaságot.

így, érett fejjel egyre jobban sajnálom és hibáztatom is magam, hogy sorsunk nélkülözte az egymásra találás lehetőségének még az esetleges örömét is. A ki nem mondott, a felszínre sosem vergődött, a családok közötti csendes versengés, mindkettőnkben kifejlesztette az „elidegenedés effektusát”.

Azért életünkben volt egy pillanat, kedves Katám, amikor egymásra találhatott volna a később műszaki egyetemet végzett, munkásőr, függetlenített párttitkár, a szakmáját mozgalmi pályára cserélő villamosmérnök és a verseket író, lázadó félben, az akkor már Kádárra gyanakvással tekintő leendő történész.

Ötödéves, végzős hallgató voltam már, mikor Gyuszi felkeresett az Eötvös Kollégiumban és segítségemet kérte. Ott akarta hagyni az egyetemet, mert filmrendező szeretett volna lenni.

37