Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Évtizedekkel később jöttem rá, hogy a tér és a szabadság nincs egyenes arányosságban egymással.

A körülhatárolt, szűk térben is lehetsz szabad. Ha van hozzá tehetséged.

A meghitt esti családi beszélgetések is lassan elmaradtak az egyre inkább légüressé váló térben.

S ha mégis összejöttünk sorsunk egyre távolodó égtájairól, az már nem beszélgetés, számonkérés volt. El kellett mondanom, kivel játszottam, kivel miről beszélgettünk, ki mit mondott. S ezek a „kihallgatások” is egyre ritkábbak lettek. Apámat már alig-alig láttam, volt úgy, hogy egy héten belül négy- szer-ötször is éjfél után jött haza. Anyám pedig elment dolgozni a Győri Textilbe szövőnőnek három műszakban. Hogy megéljünk.

Hirtelen nagyon-nagyon nagy és elviselhetetlenül rideg lett számomra a kezdetben olyannyira dédelgetett lakás.

Apám elmaradásainak okát Fehér Klára, a korszak írónőjének egyik episztolája értette meg velem. Természetesen évekkel később. Ela jól emlékszem, egy Nők Lapja szakadozott, sárgult lapja őrizte meg számomra ezt a szocialista tanmesét.

Sötét éjszaka ereszkedett a városra, éjfél utánra járt az idő. Az ablakok szemei lassan lecsukódtak, csak a Parlament épületéből szűrődött ki egy pisla fénysugár. Rákosi elvtárs dolgozószobájából. Népünk szeretett vezére hatalmas íróasztala mögött ülve számot vetett az ország aznapi tevékenységéről. Mindent tudott, mindent látott! Mindenkiről, mindent tudott, mindenkibe belelátott. Tudta, hogy Jancsi kettesre áll számtanból valahol az Isten háta mögötti tanyasi iskolában tanulva, s azt is tudta, hogy Julcsa felajánlotta a segítségét s így tanulópár lettek. Hiszen az úttörő, ahol tud, segít! Jancsi rakétagyorsasággal javulni kezdett, s a hét végén már egy négyest is kapott.

Rákosi elvtárs-pajtás tehát virrasztott, az ország érdekében, s bármikor, bármi eszébe juthatott, s ha valami eszébe jutott, telefonált is. Egy ország várta (rettegte) azt a potenciális hívást.

Hát igen! Ha Rákosi elvtárs-pajtás virrasztva őrizte népünk békés álmát, apámnak, s egyáltalán: mindenkinek illett a saját maga, jól felfogott érdekében, virrasztani Rákosi elvtárs elvi ébrenlétét.

1989-ben megkérdeztem Méray Tibort, a hajdani Szabad Népes újságírót, a „legendás” koreai háborús tudósítót, hogyan tudtak ennyi marhaságot össze- firkáíni. Válasza szarkasztikus volt ugyan, de arra a múltra visszatekintve precíz és pontos. Mondhatnám: korfestő dokumentum!: „A PART kérte tőlünk.”

Anyám is egyre ingerültebbé vált. Tenyeréből kiszámíthatatlan pályákon repkedtek a nem mindig megérdemelt pofonok, s ehhez sem voltam hozzászokva.

A fejemen időnként megkoppant cipősarokhoz s a fakanálhoz sem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy értettem a körülöttem lévő egyre zavarodottabb világot, de azt felfogtam, hogy lassan minden megváltozik körülöttem, s erre csak egyféleképpen reagálhattam: sírtam és panaszkodtam. Anyám szegény egyre idegesebb lett, mert ő viszont feltehetően tisztán látta, amit én csak éreztem: szétesőben van a család.

36