Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Az a víz, a mezőtárkányi felséges ízű víz, jódszegény volt. Lenkét is, anyámat is megműtötték „golyvával”. Nyoma maradt mind a kettőjük szép hosszú nyakán. Anyám fulladt is, Lenkéről nem tudom. Ott álltam elmagányosodva kilencvennyolc évet élt nagyanyám menyasz- szonyi fotójával beszélgetve a mezőtárkányi gyászolók között, amikor „megérkezett az üzenet”. A félborús időt elűzte a nem tudom honnan előkerülő nap, s egy fénynyalábot eresztett nagyanyám urnájára. Csak oda és sehova másra. Az aranyszínű szivárvány, az aranyszínű tejút. Kedves Kata! Szabó Lőrinc írja: „Nem értem a világot: azt hiszem, nincs célja: — miért is volna? - és ami értelmet magam képzelek belé, sose több mint maga a létezés.” Nagyanyám életének aligha az volt a legfontosabb problémája, hogy a létezés misztériumát firtassa. O csak „Úgy volt”, s tette a dolgát. Bárhová vezérelte a sorsa - Mezőtárkány, Angyalföld, majd újra Mezőtárkány - ő mindig a maga jogán lett egy kisközösség elismert és tisztelt - mondhatnánk - archetípusa. O volt az, akire mindig mindenki számíthatott, kezében égett a munka, hangja egy-két kivételtől eltekintve még térdmagasságba sem igen emelkedett. S nem maradt le — ügyet sem vetve a rendszerváltozásokra - egyetlen egy litániáról sem, ha engedte a szabadideje. Kis Iván hiába próbálta meg átcsábítani az ateista világba zaftosabbnál zaftosabb történeteket mesélve a papokról -, nagyanyám ügyet sem vetve rá, tántoríthatatlan maradt. A nagyvállalatot irányító hajdani kubikus társa Barnus nagyapámnak meg-megfenyegette azzal is, hogy majd öregapám rovására írják az elvtársak, hogy ilyen szentfazék felesége van, de nagyanyám válasza erre is „frappáns” és rövid volt: „Elhallgass, Kis Iván, mert majd megver az Isten! Elkárhozol!” Nagyanyám magának járt templomba, nála nem ott volt a rózsafüzér, neki volt rózsafüzére. Es az sem volt mindegy, hogy hitte is, amit mondott. A temetőből kijövet öcsémmel sorjáztattuk egymás mellett a lépteinket. „Lebocsátották az égből nagyanyám lelkének a lajtorját.” „Te is láttad?” - könnyebbültem meg szavaitól. Talán mégsem lettem az ezoteria rabja abban a pillanatban. Éváék kertjében, Mari mondott hasonlót: „Magához hívta nagyanyánkat az Isten a fényúton.” Es apámat? Látod Kedves Katám! így születhet a mítosz. De ha nincs, aki hordozza ezt a kedves, de mégis mégoly súlyos terhet alkalmatlanság okán, hát el is enyészik. 28
