Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
„Találkozott Ön X-szel, akiről tudjuk, hogy angol kém volt? Láttam őt egy alkalommal egy társaságban, de azt sem tudtam, hogy valójában kicsoda! Akkor lényegileg (!) - mily bájos tartamú gumifogalommá válik majd - megvalósult Önök között a kapcsolatfelvétel.” Emberáldozat? Legfeljebb kínos, de nem szokatlan. Elvégre mégis a huszadik század éveit morzsolgatta a világ, s mint köztudott, ez már történetileg igazoltan sem a barbárság százada volt. Hitler, Sztálin? Munkatáborok? Koncentrációs táborok? A „történeti” nyelvészet ideológusai, némi szakmai segítséggel mindig megtalálják a megfelelő fogalmakat. Az egyik emberiség elleni elévülhetetlen bűntett, a másik: félresikerült modernizációs kísérlet. Ez utóbbi értünk történt. Leendő boldogságunkért! A rendszerváltoztatás előtt alig egy évvel D.-vel, a valahai Államvédelmi Hatóság, akkor szinte korlátlan viceurával, hagytam el a Lumumba utcai vetítő próbatermét. A már majdnem kész „Recsk” film musztereit mutatta meg neki a film egyik rendezője, Gyarmaty Lívia, „szaktanácsát remélvén”. Hiszen D egyike volt azon hármaknak, akik a legendás internálási végzéseket aláírásukkal hitelesítették. D. rezzenéstelen arccal hallgatta végig a valahai internáltak esetenként artikulálatlan, visszafogni vágyott zihálásba hajló emlékezéseit, néha még bólintott is, mintegy rálehelve a cellulózszalagra a hitelesség pecsétjét. A vetítés végén „melegen” gratulált Líviának gáláns meghajlással, miközben megígérte - amit természetesen nem tartott be -, hogy ő is megszólal a filmben, mintegy az ÁVLI nevében, finom kézcsókot lehelt Lívia keze fejére. Lívia arca kész esettanulmány volt. A rettenet hullámai pajkosan ölelkeztek az iszonyatéval. De tűrni kellett a cizellált ajkak találkozását a pőre bőrrel. A cél szentesíti az eszközt. Finomodik a cél, finomodik az eszköz, de ez akkor is felért egy traumával. Magam - kétéves nyeretlen a nagy ügető derbin - abban reménykedtem, hogy D. elvtárs megfürödvén a katartikus tengerélményben, talán feltárja lelke rejtett bugyrainak a titkát. Ott bandukoltam a nálam harminc-negyven centivel alacsonyabb, rövid irhabundás férfi mellett, meg-megcsodálva tükörfényesre suvickolt fekete hegyes orrú cipőit, várván a kinyilatkoztatást. A csend káosza volt sétánk harmadik tanúja. Óvatosan szűrve a szavakat, megtompítva hangomban minden, sértőnek is felfogható élt, végre nekem kellett megszólalnom. „Szükségszerű volt ez D. elvtárs?” - csempésztem némi marxista együttérzést szavaimba. (A véletlen a szükségszerűség megjelenési formája, tanultuk meg a bölcsészkaron annak idején az alapító atyák egyik axiómáját.) D. elvtárs lassan arcomra kúsztatta ártatlan kék tiszta tekintetét, s elhangzott a társasági tónusú mondat: „Maguk ezt még mindig nem értik, Kiss elvtárs! Önökért tettük, az önök boldog jövőjéért!” 15
