Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

„Hirtelen kitárul az ajtó s azon Décsi lép be elsó'nek” - írja Mindszenty bíboros az „Emlékirataim” 232. oldalán. „Megáll előttem: - Azért jöttünk, hogy letartóztassuk Ont.

Ugyanakkor nyolc-tíz rendőrtiszt nyomul Décsi után a szobába, s amikor a rendőrezredes szavai elhangzottak, minden oldalról körülfognak. Amikor a letartóztatási végzést kérem tőlük, nyeglén odavetik, hogy nekik ilyenre nincs szükségük. Amikor pedig a bíboros különleges nemzetközi jogállására utaltam, Décsi fölényesen veti oda, hogy a hazaárulókat, kémeket és valutaüzéreket az éber demokratikus rendőrség altkor is kézre keríti, ha valaki bíborosi talárban van. Felszólított, hogy induljak velük (...)

Egy földszinti fűtetlen, rideg hodályszerű helyiségbe cipeltek be, ahová népes gyülekezet csődült össze vetkőztetésemre. Elsőnek a rendőr őrnagy nyúlt hozzám, azután a sánta titkosrendőr. Lehúzták a reverendámat és gúnyosan nevetve, az alsóruháimat is. Bő, keleti jellegű, tarkacsíkos bohócöltönyt húznak rám. Vajon ki és hol van most, aki előttem viselte?

Llirtelen táncolni kezdenek körülöttem. Az őrnagy rám ordít: - Kutya! De rég vártuk ezt a boldog órát! Csakhogy ennyire vagyunk! (...)

Közben írták a jegyzőkönyvet, de nem az került bele, amit én mondtam. Az aláírásra elém tett szövegben mindazt, amit mondtam, meghamisították. Természetesen megtagadtam az aláírást.

Décsi: Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk. Intett a fejével és kiadta az utasítást:

Tanítsátok meg vallani!

Az őrnagy visz be a cellába. Lehetett úgy éjfél után 3 óra. Két őr az asztalt gyorsan elrángatja a szoba közepéből, utána az őrnagy megáll velem szemben és rám kiált, hogy vetkőzzem. Nem vetkőzöm s nem is mozdulok. Int a legényeinek. Segítségükkel maga húzza le rólam a csíkos zubbonyt és nadrágot. Utána elhagyják a szobát. Hallom, hogy künn a folyosón lázasan keresgélnek valamit.

Röviddel ezután belép a szobába egy magas, tagbaszakadt, bivalynyakú és vad tekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak ennyit vet felém: - En partizán voltam.

Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjtötte ellenem. Nézni sem jó, romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem. Egyszerre nekem fut és csizmával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. O is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott nem is tudott rúgni, valami luciferi örömmel arcán, pihegve mondja: - Életem legboldogabb pillanata volt ez.

Hogy a valóságot mondta, azt le tudom olvasni kéjesen eltorzult arcáról.” Értünk tették.

Tudod, kedves Katám, ha a történész-palánta az ötvenes évek koncepciós pereiről akar szakdolgozatot írni, s én beküldőm a Hadtörténeti Intézet, illetve a Történeti Llivatal levéltárába, hogy ott kutászkodjon a téma után, „aranybányára” lel.

16