Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Patak Márta: Apai áldás

a vezetékneve?, kérdezte akkor, s amikor a lány megismételte, már kétséget kizáróan tudta, csakis az anyakönyvvezető lehet. Jobban szemügyre vette a lányt, és egyértelmű hasonlóságot vélt felfedezni köztük.

Magában jól eltervezte, előre elképzelte a hatást, aztán mégsem drámaian zajlott le a találkozás. Se töredelmes vallomás, se kölcsönös vádaskodás, csak a szigorúan hivatalos aláírás. Hiába reménykedett, hogy ez a lány majd hoz végre egy kis életet a poros határmenti városka unalmas hétköznapjaiba. Biztos elrontott valamit. Nem így kellett volna hozzákezdeni. Ki kellett volna ugrasztani a nyulat a bokorból. Rögtön meg kellett volna kérdezni Palitól, van-e ezen a kettőn kívül még másik gyereke. Habár, amilyen becsületes, biztos elsőre megmondta volna. Most is csak ül, magába roskadva, szólni se tud a döbbenettől. Próbálta viccel felrázni: - Palikám, azért én a helyedben csak megkérdeztem volna. - Fogta az üveget, és töltött a két kupicába, ám ezúttal egy percet sem késlekedett, mihelyt felhajtották, azonnal színültig töltötte, háromszor egymás után. - Azért meghívhatott volna, ha már így látatlanban aláírtad... - tette hozzá, jó hangosan, kissé erőltetetten hörrentetve a harmadik kupica után. - Micsodát? - szólalt meg reszelős, megbicsakló hangon az anyakönyvvezető, és látszott rajta, hogy a beszéd is nehezére esik. Mintha hirtelen tíz évet öregedett volna. - Mit tudom én... Hát amit ilyenkor szoktak. Hogy mikorra tervezik a lakodalmat, kiféle-miféle a vőlegény! Ilyesmit. Te meg csak úgy szó nélkül aláírod, fogalmad sincs, kihez adod hozzá a lányodat... Azért ügyesen titkoltad... - kacsintott rá elismerően. - Le a kalappal előtted! Van egy lányod, és ennyi éven keresztül rejtegeted;.. Otthon tudják?-János... Én... - Jól van, nehogy elkezdj mentegetőzni! Énelőttem fölösleges, nem vagyok én ítész! Én csak megjegyeztem, hogy ügyesen titokban tartottad! Hiába, állott tóban lakik a béka, nem igaz?

Az anyakönyvvezető csüggedten rázta a fejét. Segélykérőén a pálinkás üvegre sandított, és a rendőrparancsnok elértette a célzást. Töltött. Most kétszer egymás után, majd az anyakönyvvezetőre pillantott, s mikor látta, hogy az nem tiltakozik, harmadszor is színültig töltötte. - Kicsi ez a kupica, Palikám, többször kell önteni, de nem baj, ráérünk, amíg van az üvegben, addig nincs okunk aggodalomra, nem igaz?

Ha az anyakönyvvezetőnek nem kezdett volna el lassan zsibbadni először a feje, utána az egész teste, akkor talán feltűnt volna neki, hogy a rendőrparancsnokon már mutatkoznak a kapatosság első jelei: ha minden mondatát azzal fejezi be, hogy nem igaz, akkor az már a részegség jele. De ő csak magára figyelt. Összeszedte minden erejét, és elszánta magát a vallomásra. Gondolta, ha már egyszer segítségére van a pálinka, ki is használja a lehetőséget, könnyít a lelkiismeretén. Már nem kellett köszörülnie a torkát, az alkohol megtette hatását, simán kibukott belőle a mondat: - János, én odaát se bélyegeztettem le a kishatár-átlépőmet.

Úgy hallotta, bársonyosan szólt a hangja, kétszer-háromszor is visszhangzott még a fülében, mielőtt megtörte volna a vallomás után támadt újabb csöndet a rendőrparancsnok válasza: - Hogyan? - horkant fel a hatalmas termetű férfi, s meredt kigúvadt szemekkel az anyakönyvvezetőre, mint aki nem hisz a fülének. - Te szó nélkül aláírod, hogy férjhez mehet a lányod, aki vér szerint

95