Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Patak Márta: Apai áldás

Mert az sem elképzelhetetlen. - Jövőre lesz húsz éve. - Hogy repül az idő... - öntötte el a mosoly a rendőrparancsnok kerek arcát, s közben ujjheggyel a homlokát dörzsölgette, mint aki erősen gondolkodik: - Mintha csak tegnap lett volna! - ennyit fűzött hozzá mindössze. - Igen - bólintott kétszer a másik. - Palikám - folytatta hirtelen komoly hangra váltva hogy is kerültetek ti ide? Nem emlékszem pontosan. Itt ismerted meg az asszonyt, miután idekerültél, vagy már együtt jöttetek? Akárhogyan töröm is a fejemet, nem tudlak az asszony nélkül elképzelni.

Az anyakönyvvezető fellélegzett. Szóval innen fúj a szél. Az asszony érdekli megint. Csak kibökte a végén ez a hétpróbás gazember. Készségesen előrehajolt, hogy bensőségesebben hangozzék a válasz. Megszokta már a kérdést, hiszen ha férfitársaságban valamivel több bor fogyott, vagy ha a kelleténél kissé tovább elhúzódott a cujkás alapozás, olyankor előbb-utóbb szó került az anyakönyvvezető asszonyára, aki mindenkinek a szemében nagy talány volt, s egyöntetűen elmondhatták magukról, hogy a jónapoton kívül szavát se hallották szinte, amióta csak ismerik. Mindenki szerette volna tudni a titkát, kíváncsiak voltak, mitől ilyen szófukar az a gyönyörű asszony, mert hogy gyönyörű, abban is mind egyetértettek. Az anyakönyvvezető elmosolyodott, s szemlátomást a nyelve is megoldódott: - Ismertem már régen, iskolás korom óta, együtt jöttünk ide. Az ő kívánságára. Mindig szeretett volna a határhoz közel lakni, azt mondta, az ő családja véletlenül rekedt itt, a rokonság nagy része odaát van.

Kicsit várt. A rendőrparancsnok arcát fürkészte, ámbár nem tolakodó, inkább csak egy futó, jóváhagyás után sóvárgó pillantással. Szerette volna kipuhatolni, ilyesmire számított-e a másik, jó lesz-e ez az irány. Mert akkor folytatja, mesél még, azt is elmeséli, hogyan ismerte meg az asszonyt, mindent elmond, amire csak kíváncsi. Hirtelen azonban olyasmi történt, amire álmában sem gondolt volna. Kevés volt az a tizedmásodperc, amíg kivárt, hogy folytassa-e a megkezdett gondolatát. A rendőrparancsnok közben megszólalt. Nem volt semmi különös a hangjában, ugyanúgy csengett, mint amikor az imént megállapította, hogy odakint sűrű pelyhekben szakad a hó. Minden átmenet nélkül megjegyezte: - A szomszéd irodában vár a nagylányod. Gondolom, az asszony ismeri. Csak azért kérdeztem.

Az anyakönyvvezető elsápadt. Egész kicsire összement a székén, szinte belezsugorodott, mint aki legszívesebben összeolvadna a huzatával, rálapulna észrevétlenül az ülésére, támlájára. Mint akit leforráztak. Arca megnyúlt, hang nem jött ki a torkán, csak hápogni tudott, pedig szeretett volna megszólalni, gyorsan felhozni valami kézzelfogható érvet a mentségére, nehogy félreértsék hirtelen zavarát. Aztán látta, hogy a rendőrparancsnok nem is kíváncsi esetleges magyarázatára, mert szó nélkül felállt, indult egyenest az ajtó felé, rá se nézett, így még a tekintetében sem lelhetett kapaszkodóra az anyakönyvvezető. Jobb kezét ernyedten leejtette a szék mellé. Az utolsó pillanatban azért mégis felpattant, indult volna, hogy útját állja az ajtónál, várjon, ne menjen még át, jóllehet, maga sem tudta, mit remél, alig győzte kordában tartani a gondolatait, hirtelen azt is kibökte volna, hogy régen történt, egész fiatalon, nem voltak egymáshoz illők, aztán meg később hiába igyekezett, sehogy sem tudott megfelelni annak az asszonynak, vagy inkább az anyjának, aki addig

92