Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Patak Márta: Apai áldás
duruzsolt a lánya fülébe, amíg teljesen elmarta mellőle, a kislányát se láthatta, hiába ment értük a taxival, már nem találta ott őket a szülőotthonban, közben az anyós már hazapakolta őket; hangtalanul intett, hogy álljon meg, várjon egy kicsit, de a rendőrparancsnok észre se vette, határozott léptekkel tartott az ajtó felé, s neki még arra se maradt ereje, hogy állva maradjon. Visszarogyott a székére, kezét az ölébe ejtette és várt. Huszonnégy éve rettegett ettől a pillanattól, amely most mindjárt elérkezik. Belép egy fiatal nő, aki azt állítja majd, hogy az ő lánya. Megvetően végigméri, mielőtt ő bármit is mondana. És ő a világon semmit sem tud majd felhozni saját mentségére. Ha kicsit, csak egy kicsit is gyorsabban észbe kapott volna, akkor már rég az utcán járna. De ki gondolta volna! Ravaszul idecsalja János, hogy fontos ügy, nem tűr halasztást, hogy aztán azt a régi, elévülhetetlen bűnét felemlegesse, és már jön is, mindjárt belép az ajtón a lánya, akit huszonnégy évvel ezelőtt négyszer látott a kórházban, aztán elvitték, a közelébe se engedte többé az anyósa. - Jó napot kívánok! - köszönt az ajtón belépve a fiatal hölgy -, ha maga a vér szerinti édesapám, akkor az aláírására volna szükségem - fordult egyből az anyakönyvvezetőhöz, aki behúzott nyakát megmerevítve fölállt, lassan az ajtó felé fordult, és a lányára emelte a pillantását. -Jó napot kívánok! - mondta ő is, jó hosszúra nyújtva ezt a hivatalosan csengő üdvözlő formulát, hogy időt nyerjen, mert érezte, ennél többet úgyse tud kinyögni. - Foglaljon helyet, Tünde - tolta az anyakönyvvezető lánya alá a széket a rendőrparancsnok, hogy oldalra kerülve mindkettőjüket jól láthassa, de mégse kelljen az apja mellé ülnie. - Na, mit szólsz, János? Nem gondoltad, hogy ilyen komoly felnőtt nő lett a lányodból, ugye? - nézett büszkén az anyakönyvvezetőre a rendőrparancsnok, mintha neki is érdeme lenne abban, hogy ilyen szép, komoly nő ez a fiatal teremtés, az anyakönyvvezető nagyobbik lánya. - Ha itt tartanák az esküvőt, akár össze is adhatnád őket, nem igaz? - fordul kérdése után ismét a lány felé. Tünde, az anyakönyvvezető huszonnégy és fél éves lánya komoly maradt, elengedte a füle mellett a rendőrparancsnok megjegyzését, utóvégre ő csak egy aláírásért jött, a hatályos jogszabályok szerint ugyanis az apja beleegyezése nélkül nem mehet férjhez a külföldi vőlegényéhez, aki magyar ugyan, de állampolgárnak mégiscsak külföldi. Szatyrából kivette az irattartót, és előhúzta a kitöltött nyomtatványt, maga elé tette az asztalra, s közben a rendőrparancsnokra nézett, mintha a továbbiakhoz tőle várna engedélyt. - Hogyne... - hebegte kiszáradt szájjal az anyakönyvvezető, még a rendőrparancsnok iménti megjegyzésére utalva, alig forgott a nyelve, tekintete közben a lányára siklott. - Én... én... - Nem tudta folytatni. Hang se jött ki utána a torkán. A rendőrparancsnok Tündére nézett, és biztatóan bólintott, mint aki megadja az engedélyt. A lány odacsúsztatta az asztalon az anyakönyvvezető elé a nyomtatványt. - Egy aláírás kell, semmi más - mondta. Az anyakönyvvezető maga elé húzta a papirost, és csak bámulta a kék tintával, kézzel írott nevet. Nem tudta levenni szemét a nevéről, amely vádlón ágaskodott Tünde neve előtt, mintha keserű kiáltással emlékeztetné a viselőjét egy életen át arra a megbocsáthatatlan árulásra, hogy az apja nem próbálkozott eleget, nem volt elég kitartó, túl hamar feladta, az anyósa karmai közt 93
