Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Patak Márta: Apai áldás

egy kis cujkát, és oda se néznek, észre se veszik, hogy hiányzik a pecsét, amott is elég, ha megvillan a zöldhasú a kezedben, s már intenek is, hogy mehetsz, ne légy bolond, ilyen egyszerű ez. És ő végül ráállt. De bár ne tette volna, hiszen ha akad ember, akiről messziről lerí, hogy görbe úton jár, akkor az ő. Ha nincs vele az asszony, bizony le is bukott volna. Es lám, utólag mégis kiderült. Hiába, mindig így járt, amit nyert a réven, elvesztette a vámon. - Kisüsti - emelte föl az íróasztala mellől az üveget, s szuszogva maga elé tette a két apró kupicát, amit a fiókból vett elő. Meg se kérdezte, tölthet-e, ügyesen töltött, egy csepp se ment mellé, pedig majdnem színükig töltötte a két gyűszűnyi pohárkát, majd az egyiket az anyakönyvvezető elé tolta. Felemelte, az anyakönyvvezető is megadó biccentéssel utánozta, mint aki tudja, nincs más választása, ezt most ki kell innia, bár nem is nagyon bánta, mert legalább addig is történik valami, és talán kicsit könnyebb lesz tőle a folytatás.- Egészségedre! - nézett komolyan a szemébe a rendőrparancsnok, mintha valami nagy tett előtt állna, vagy közös vállalkozás sikerére innának előre áldomást. - Egészségedre! - állt föl az anyakönyvvezető is, és miután koccintottak, egy hajtásra kiitta a szilvapálinkát. - Kicsi ez a kupica - indult el felé az üveggel a rendőrparancsnok, és az asztalt megkerülve kérdezés nélkül töltött: előbb a vendégnek, aztán magának. - Háromszor kell igyon az ember, hogy érjen egyet - tette hozzá komolyan.

Az anyakönyvvezető nem tiltakozott, megint bólintott, hiszen tudta, nem tehet mást, túl kell jutni a három kupica kisüstin. Jól is esett neki a hidegben. Érezte, ahogy a harmadik kupica után a kellemes zsibbadással egyszerre felszáll a gyomrából az erő, és szétterjed benne. Nagyobb már nem lehet a baj, mint amekkora eddig volt, gondolta, miután jó messzire tette magától a gyűszűnyi pohárkát, ezzel is jelezvén, hogy részéről befejezettnek tekinti a pálinkaivást.

A rendőrparancsnok megköszörülte a torkát, s ebből az anyakönyvvezető arra következtetett, most előáll a farbával. Minden idegszálát megfeszítve figyelt, leste a másiknak minden arcrezdülését, éberen, ugrásra készen, hogy mihely védekezni kell, azonnal elő tudja hozni a legfőbb érvet, hogy hiszen ő megbánta már, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett, meg hogy soha többé nem tesz ilyet, azt most szentül megfogadja. - Mióta is laktok Szatmár- szélesen, Palikám? - törte meg a csendet hirtelen a rendőrparancsnok hangja, s ettől az anyakönywezető is kizökkent gondolataiból, hirtelen zavarában csak kérdést tudott kinyögni a válasz helyett: - Miért kérded?

Időt akart nyerni, talán azért kérdezett vissza, hiszen a kérdezettnek minden viszontkérdés időnyerés a gondolkodásra, mielőtt a megismételt kérdésre válaszolna. Mert ha életbevágóan fontos, úgyis megismétlik az eredeti kérdést, a pillanatnyi csend és feszültségszünet pedig ahhoz elég közben, hogy egy kicsit felvértezze magát az ember ellene. Ha meg nem ismétlik el a kérdést, akkor eleve mindegy. - Az most nem érdekes. Mióta...?

Az anyakönyvvezető érezte, mostantól nincs érv a tarsolyában, egyetlen csupán, amit mentségére eddig is felhozott magában: ő még sose próbálkozott. Ha lebukott, hát lebukott. Nincs vesztenivalója. Hacsak... Hacsak nem hamis vádakkal illette valaki, és egész más miatt kell végigcsinálnia ezt a vesszőfutást.

91