Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Kiss Gy. Csaba: Ahol a kéményhez kötik a kecskét
Szombathy Viktor magyar író, amely lényegében a detektívregényekre emlékeztetőén mutat be e korból egy kalandos történetet, itt nem igazi hősökkel találkozunk, csupán szélhámosokkal. Selmecbánya folklórjában német és szlovák hagyomány találkozott, bányászok és diákok dalaiból állott ennek a tradíciónak a törzse. Falusi és városi szóbeli hagyománynak volt ez sajátos ötvözete, hiszen a környező falvak lakóiból került ki a föld mélyén dolgozók nagy többsége. És született e folklórnak szlovák változatában a mitológia egy jellegzetes figurája: Náckó (Nácko - az Ignác keresztnév becézett szlovák alakja), az együgyű és mégis talpraesett bányászlegény. O lett nemzedékeken át az egyszerű, jólelkű, vidám selmeci bányász alakjának a megtestesítője. „.. .minden bennszülött selmecit Náckónak hívnak” - olvassuk a Tavaszi rügyekben Mikszáthnál. A magyar író számára inkább a nyomorúságos bányászsors megtestesítője volt ez a figura: „Szegény Náckók, valóban szánalmas alakok. A sok kigőzölgés és a bányaélet miatt betegesek, véznák és halavá- nyok. Már úgy születtek. A Náckó három évig szopik, hatéves korában pipázik, és hétéves korában megindul járni, huszonnyolc éves korában meghal végelgyengülésben, és kalapácsát, kötényét és lámpáját ráhagyja Náckóira.”21 Viccek, tréfák, anekdoták ezreinek a hőse a szlovák szájhagyományban. Sajátos fanyar plebejus humor jellemzi ezeket a máig mesélt vicceket, különös irónia és önirónia együttese. Az elmúlt évtizedekben több gyűjtemény jelent meg belőlük.22 Egyikét-másikát nevezhetnénk akár selmeci abszurdnak is. Egy jellemző példával illusztráljuk: „Náckó irgalmatlanul veri a kutyáját. Kérdezi tőle a barátja, miért vered annyira azt az állatot? Azért, hogy örüljön. Örüljön? Hát. Meglátod, hogy örül majd, ha abbahagyom.” Nemcsak mesélik ezeknek a vicceknek, tréfás történeteknek a különböző változatait, hanem a selmeci Náckónak reinkarnációja is van. Jozef Vásáry középiskolai tanár volt az első (maga is gyűjtötte a vicceket), áld 1953 és 1973 között sok ezerszer mondott el nyilvánosság előtt Náckó-történeteket. Az utóbbi években pedig Jozef Osvald bányásztechnikus vállalja ezt a szerepet, aki kialakította a figura megjelenítésének olyan kellékeit is, mint a jellegzetes bajusz, a kalap, a mellény, a zsebóra és a pipa. A XX. század elejére már kisváros lett Selmecbánya, valahol az Isten háta mögött. Elhagyott hely, a modern idők által elkerült ódon település. A hanyatlás és elmúlás képei is érzékletesen megjelennek az irodalmi mitológiában. A városból elszármazott magyar írónak, Szitnyai Zoltánnak egyik regényében olvashatjuk: „A mi titokzatos városunk, ahol lépteink alatt üresen kongott a föld gyomra, a hegyoldalak rejtekein váromladékok meredeznek, a sziklák közt visszhang feleselt, a városvégeken címeres kapuk őrködtek évszázadok óta, a bástyafalon omladékos barlangút szája sötétlett, a kis házakat mintha szeszélyes hófúvás hordta volna szét a völgykatlanban...”22 A szomszédos Hodrusbá- nyán született szlovák költő, Emil Bolesláv Lukác így idézi meg diákéveinek városát Selmecbányái árnyak című versében: „Lépcsős kis utcák, görbe kaptatok. Ad astra vivők? Mélybe buktatók? A sors forog, a bűnöst valami A tett helyére húzza, vallani.”24 87
