Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Kiss Gy. Csaba: Ahol a kéményhez kötik a kecskét

ezen a területén keresett legelőket, két sütkérező és játékos kedvű gyíkra bukkant, amidőn a pázsitos völgyet járta. E kicsiny állatkák a juhász lépteinek a zajára szétszaladtak, ő pedig a helyüket figyelmesebben megvizsgálta és váratlanul ezüst ágacskákat talált... a helyet átkutatva felfedezte a föld alatti kincs jeleit. /.../ a dolgot pedig jelentette a bányászoknak. A bányászok ...aknát mélyítettek azon a helyen és addig ástak mindenfelé, amíg végre rábukkantak az igen gazdag jövedelmű ezüsttelérekre.”5 Az alapítás természetesen összefügg a névadással és a jelképteremtéssel is. A korábban csak Bányának (a krónikák és oklevelek Bana-t írnak) ismert helységet a pásztor után Sebenicnek nevezték el, s a város bányászkalapácsot ábrázoló címerébe fölvették a gyíkokat. A történeti forrásokat vizsgálva Bél Mátyás IV. László királynak egy 1275-ből való német nyelvű oklevelére hivatkozik, amelyben Schebnitz városának kápolnáját említi. Selmecbánya múltjához tartozik a XIII. században kiadott szintén német nyelvű jogkönyv, a maga nemében első volt Magyarországon.

Mi számított aranykornak ebben az irodalmi mitológiában? Selmecbánya történelmi fénykorának elsősorban a XIV. és XV. század tekinthető. Amikor a bányaváros meghatározó jelentőséggel bírt az országos politikában. Nyilvánvalóan nem volt véletlen, hogy Zsigmond király és Mátyás király is személyesen fölkereste a várost. A másik aranykor mítosz a diákvilághoz kapcsolódik. Ahhoz az életkorhoz, amelyre nosztalgiával tekintenek vissza a fölnőttkorban. Híres diákváros volt Selmecbánya, a magyarországi (hungarus) diákfolklór egyik bölcsője. Az itteni, német eredetű diákhagyományból származik például a diákélettől búcsúzó két dal, máig megőrizte mind a kettő a népszerűségét: a Gaudeamus igitur és a Ballag már a vén diák.

1942-ben látott először napvilágot Jozef HorákHz arany város (Zlaté mesto) című történelmi regénye, az aranykor mítosz nagyszabású freskója. A termékeny prózaíró számos művében készített szuggesztív képet Selmecbánya és környékének világáról, mentális örökségéről. A hosszabb történelmi szakaszt bemutató regény a város tatárjárás utáni újraalapításával kezdődik (egészen pontosan 1268-ban) és az aranykor lezárulásával fejeződik be (1570-ben Rössel Borbála halálával). Bizonyos fokig megfelel ez a mű a klasszikus európai családregény szerkezeti logikájának. Nemzedékek sorsát követi végig, az első őstől, a városba érkező német telepes Volf Rösseltől a nagy hatalmú Erazmus Rösselen keresztül az utódokig, a szomorú véget erő Borbáláig. A vagyon megalapozójának, a német vidékről ide érkező Volfnak ez volt a szabadság és az ígéret földje. Félálomban ez járt eszében az erdőben: „Áldott föld. Áldott emberek. Ekkor egy fölriasztott madár füttye hallatszott. Volf kinyitotta a szemét. Itt volt hát, a remény országában.”6 Az aranykor igazi reprezentánsa Erazmus Rössel Selmecbánya első számú patríciusa (az első világháború előtt volt a városban a családról elnevezett utca). „A Rösselek nem ácsingóztak a dicsőség után. Amikor Erazmust 1511-ben megválasztották bírónak, nem érezte magát annál magasabban, mint ahol volt. A kamaragrófi cím sem adhatott személyének nagyobb fényt. De ha kellett, akkor ragyogott egy Waldbür- ger nábob dicsőségében és pompájában, széltében-hosszában nem volt senki hozzá fogható.”7 A város gazdagsága és kincsei mögött érzékeltetni kívánta az író a felszín alatti feszültségeket. Á következő nemzedék képviselőjének a tit82