Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Kiss Gy. Csaba: Ahol a kéményhez kötik a kecskét

kára így töpreng a regényben: „Amikor hazatért tanulmányai után, arra gondolt, hogy majd jó lesz otthon az övéi között. Hogy ezután már ebben a mesés fekvésű városban fog élni, ebben az elfeledett országban, a hetvenhetedik mennyországban. Volt lehetó'sége a város belsejét megtekinteni. Erős város, még ifjú, hallani lehet már róla, de belülről nem ugyanaz. Belül ennek az arany városnak a lakosai egymás ellen lázadoznak, gyűlölik egymást, irigykednek egymásra, fondorlatokkal élnek, nő a bizalmatlanság.”8 Mintha itt kezdődnék belülről a hanyatlás, amely a patrícius család romlásához vezet utolsó képviselőjében, Borbálában. A pusztulás mítoszaihoz még visszatérünk, de említsük meg itt az aranykor másik mitikus alakját, M.S. Mestert, a festőt, Közép-Euró- pa késő középkori művészetének egyik legjelentősebb alakját, aki páratlan szépségű passióképeit Selmecbányán készítette.

A titokzatos festő9 életéről 1977-ben jelentette meg regényét M.S. Mester címmel Anton Hykisch a Mesterek ideje regényciklus első részeként10. A szlovák író egy korareneszánsz művész pályáját idézi föl, teremt hozzá életrajzot és fest hozzá történelmi hátteret. A regény szerint 1492-ben Erazmus Rössel kíséretében utazik haza Budáról Sebastian, az ifjú selmeci festő németországi tanulmányútja után. A művész küzdelmeit ismerhetjük meg a regényből a város uraival és önmagával, belső vívódásait és az alkotás kínjait. Hommage ez a mű a város nagy festőjének (aki itt német-szlovák származású) történelmi regény formájában. Arról a korszakról szól, amikor Selmecbánya napja a legmagasabban állott, és szinte észrevétlenül kezdett lefelé indulni útján: „Selmecbányát, amelynek ezekben az években a bányavárosok közül talán a legjobban megy a sora, megszállta a gőg.”11 Ekkor született meg az oltárképek csodálatos sorozata.

A mitikus aranykor másik változata a diákévek fölidézése. Természetesen az emlékezés megszépítő távlatából. Hiszen az emlékekben újra megjelenik az ifjúkor, életre szóló élményeivel, barátságokkal, szerelmekkel. Messze földön híres iskolaváros volt Selmecbánya. A Bányászati (majd Erdészeti is) Akadémiára nemcsak a Habsburg Birodalom területéről érkeztek diákok, hanem távolabbi vidékekről is. Országos híre volt a két említett középiskolának is. Nagyszerű tudós tanárok működtek ezekben az intézményekben, számos tanítványuk került a szlovák és a magyar szellemi élet elitjébe. Móricz Zsig- mond, a XX. századi magyar próza klasszikusa így idézte föl egyik hősének gondolatait e hagyományról: „A jó Selmec jutott eszébe, a szép, meleg emlékű kis város, a diákheccek, az akadémikus adomák, az a furcsa levegő, amely az egész magyar földön legjobban élteti a diákság középkori burs-bajtársi életét. A magas teraszt, vagy ahogy ott mondják, trottoárt, amelynek korlátján átugrált a szilaj alföldi fiú, a diáktüntetéseket, a rendőrökkel való csatákat...”12

Az Akadémia tanítási nyelve kezdettől fogva egészen 1868-ig német volt, ez volt a diákok jelentős részének is az anyanyelve, csakúgy mint a polgárok többségéé. Már az 1820-as években működött a városban német diákegyesület (Deutsche Gesellschaft in Schemnitz). 1843-ban jelent meg J. Bernhard Spra- der 27 diákdalt tartalmazó kis kötete Erinnerung an Schemnitz (Emlékezés Sel- mecre)11 címmel. Ebben szerepel a Sóvárgás Selmec után (Sehnsucht nach Schemnitz) című nosztalgiával teli dal:

83