Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

kodtam. Az etikett is ekképpen óhajtja. Ám csöppentsen előzőleg néhányat kiszáradásra hajlamos pohárkáinkba, és harapjunk hozzá némi édességet a piskótából, ahogyan oly jó hozzáértéssel teszik a franciák, ezzel fokozván a konyakuk nyújtotta aromaélményt.

Követtem a tanácsot, egy darab süteménnyel. H. nem hamarkodta el a kóstolgatást. Ráérősen és egyidejűleg eszélyesen méltányolta az ízeket. Es miután megelégelte, és tisztává teszegette szalvétával a száját:

Ennélfogva, barátom, mert nem találok már több álszínt a halogatásra, igazán végig kell vonnom karikaparabolámat, a legelső pontjától a legutolsóig. Éltemtől az énemig. Iparkodom összefoglalni. Önmagam, amiképpen immár említettem volt, nem jártam oly messzire, míglen időm tarthatott ahhoz a limeshez érkezéshez, ahol előtűnik, akárha a szubsztancia hátteréből, énemként lételem mivolta: az üresség. És most aposztrofálom a dalnokot, az önvalójának világképében, ahol azért alkothat oly szabadon, mert csakis ürességből lelhető teremtés. A teremtődöttből teremtést? Ugyan már!

H. legyintett, és jót göcögött:

Ismer engem, barátom, hisz’ elég ideje tisztában van vele, hogy én nem vagyok a vélelmek mesterszakácsa, inkább kotyvasztója. Hát eszerint gondozza nem éppenséggel exempláris szómenésemet.

Felállt párnaszékéből, és a terasz ajtajához ballagott. Kibámult az üvegén át. Ami a szeme elé tárulhatott: éjsötét, világló vivőerekkel behálózva. Onnan szólta, hátát érzékeltetve felém:

Ó, kedves barátom, ha most, egyetlen pillanatban és egy iramban összegyűlne szemünkben mindaz, amit valamennyi eleink láttak valaha, és valamint mostani élőink külön-különi összességükben észlelnek glóbuszunkon és az ő mindenségében, és akkor... Vajon mi tárulna elénk? Minő látvány! De hát mily dúsabb mindenkor a lehetetlen a hihetőnél! És a mi habitusunk is magába foglalja ezt a tényt.

H. még nem vált meg a kinti látványtól, szintúgy ottani kedélyvilágától sem. Tétova idejébe tellett, mire megfordult, és odaért a facsipkés asztalhoz. Szemügyre vette a három szál gyertyát, mekkora a kevesbedésük. Úgy találta, meg kell állítania. Előkereste a koppantót, ráhelyezte az első égőbélre, és miután az meg füst nélkül elhamvadt, gyertyát másított, egészen a harmadikig, sorban lángítva őket.

Visszaülve párnaszékébe:

Leáldozott a nap, igaz, kora téliesen, de imigyen is az ön távozásának közeledtét jelzi, méghozzá serényen. És ez oly lehangoló a lakhelyemnek és benne a személyemnek egyként. De szeretném javunkra fordítani a maradék pillanatot, mert múltunknak még avatott jelene.

H, az idő noszogatásának ellenére, komótosan vette kezébe a piszkavasat, és buzdította vele a parázsmorzsákat. Jelesen: a szavait se sürgette azonnali szólásra. A hallgatást fontolgatta inkább, avagy kibontakozni kívánkozó elmeszikráit?

Mígnem kecsteli egyszerűséggel:

Nagymérvű szükség hajt arra, hogy - mielőtt hűlt helye támadna - kibeszéljem: titulálom én önt önnek meg barátomnak. És - jóllehet, számos

73