Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

tisztelettel kuszálódtunk ez ideig egymásba mégsem tudom igazában megszólítani, illetőleg megnevezni önt. Ehhez múlhatatlanul az kellene, hogy a mindenség valamennyi egyedét a maga elementumában esmérjem, és mindig leszámítolva egyetlenegy discanciát tőlük, és ez lenne az, ami szakasztott ön. A cérnaszálnyi különbsége, mindenektől bizton. És ekkor szólíthatnám annak, ami. Es ez vonatkozik az összes másokra is, akár amik, vagy akár akik a létükben lelhetően.

H. amikor idáig ért, fanyarkásra húzta a száját:

Hát imigyen vagyok én önnel is, miként az összes egyedülállóval egyetemben. Nem tudom, őrzi-e még emlékezete azt, amit tavaszidőn bizonygattam a rózsakertben, az egyik napsárga rózsát nézegetve. Azt kísértem meg az ön formájába önteni, ekképpen: Hogyan is tudnám szerény szavakra fejteni az ön, magamra nézve, szeretetre méltóan egyedülálló voltát? Minő sugallatnak kellene lakoznia bennem hozzá? És milyen erőnek, amivel rejtelmét végezetül magamba fogadhassam? Mily fájdalom, hogy kivédhetetlenül gyümölcstelen maradt örökre ez az ösztönömben így is kiszakítatlanul beteljesülésére váró, egymást, mindenmást átéléssel felismerő óhaj.

H. egyszeriben felpattant párnázott székéből, és gyüszmékelni kezdett, mint aki álmában is ellenséggel harcol, a mézszínű, keményfa lapokból rakott padlózaton a facsipkés asztalhoz, a karosszékhez, aztán vissza, a kandallóhoz - és a jó ég tudja, mihez még.

Csatlakoztam hozzá, a hazatalálhatatlanság jövés-menéséhez. Hisz’ ez nem is lehetett diszkordáns attól. És karonfogva egymást, sétáltunk faltól falig, nem számlálva, hány ízben.

Egyszer azonban mégiscsak a fülébe kellett duruzsolnom:

Szedelődzködnöm kéne, magamat, úgy, ahogy érkeztem; semennyi cók- mók nélkül, természetesen.

H. riadtan megtorpant, és rám meredt, kezemet szorosan tartva a kezében. Es ekkor azt láttam, amit eddigi életemben soha: az én szemem tekintett rám a szemével, amitől az az érzésem támadt: mintha a nemlét lenne a világ léte.

H. a terasz ajtajáig kísért, meg se mukkanva. Mindössze kitárta elém az egyik szárnyat.

Nekem meg felettébb nehéz volt átlépnem H. küszöbét - kifelé.

Az utcán csaknem térdig süppedtem a hóba. Bent, a város közepében, jószerint estélyt adhattak valahol. Őszinte kedvtől és igaz szívű díszektől tündöklőt. Am az mégsem lehetett akkora fehérség való, mint amekkora vesződséges caplatásom a legközelebbi komfortáblig.

74