Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

barátom, mert én aztán nagyon, és ezen felül e hóval szőnyegeit hely sem azért van, hogy szerencséltessen a vég nélküli fejtegetésnek. Javallom, térjünk vissza a házba. Nincs már itt semmi keresnivalónk, legalábbis a valamelyik másik évadig.

Nehézkesen haladtunk a ház irányába. És bár még koradélután volt, mégis enyhén sötétedett. A rózsakertet elhagyva, találkoztunk a terasztól velünk szembejövő, immár kevésbé süppedt nyomainkkal. Visszafelé kísértük őket, egészen a terasz nagy, magas, többszárnyú ajtajának küszöbéig.

H. nyitotta ki róla a középső szárnyat. Az előteremben beillesztette helyére a sétapálcáját, fogasra akasztotta lucskos evetke kucsmáját, nem kevésbé csatakos irháját előbb kabátakasztóra tette, azután függesztette a kucsma mellé:

Kevésvártatva megszikkadnak.

Majd fent, a szinte teremnyi szobában, újon a bársonyos köntösben és a hozzá illő lakkbőr papucsban. Három szál új gyertyát tűzött tartójukba, majd előkereste köntöse zsebéből a villantót, és meggyújtotta vele a kanócokat. Elég is volt a három szál gyertyától akkora ragyogvány, amekkorát szolgáltattak, mert erősbítette a látványt az ablakon átvilágló hó, olyannyira, hogy még a mézszínű, keményfa lapokból rakott padlat is selymes fényt vert vissza.

Én meg siettem a facsipkés asztalhoz. Igazából a szivardobozhoz, mert, hosszú sétánk végeztével, igencsak szerettem volna már mielőbb szivarhoz jutni. Ki is választottam dobozából egy sudár, szőkésbarna példányt, és semennyi teketória nélkül meggyújtottam az ezüstmintázatú gyújtóval. Le se ültem a karosszékbe, állva eregettem a füstöt, és elégedetten, és csaknem önfeledten.

H., némi tűrés teltével, odalépegetett a kicsiny, kerekded, alacsony asztalhoz, ahol közel a kandalló. Jobb kezével ujjai közé szorította a rajta hagyott pohárkákat, a ballal pedig megmarkolta a már jóformán kiürült üveget, és kivitte. Kisvártatva telitöltve hozta vissza tálcán az üveget, a két pohárkával együtt, az asztalkára, majd a párnaszékébe süppedt.

Szivarom parazsa már a csutkájához érkezett. Elnyomtam az ólomfehér, kristály hamutálcába, és a fotőjömbe fészkeltem magamat, szemközt H-val. Kellemetesnek találtam, hogy visszaköltözhet belém a sétánkat előző itteni kedélyállapot.

A kandallóban még mindig izzó fahasáb maradványok zsúfolódtak, de már szanaszét rogyadozva melengettek. H. odahajolt a keze ügyébe eső piszkavasért. Kiemelte tartójából, és bele-beledöfködött vele a zsarátnokba, és ez által, ráérősen, hangulatát szórakoztatva, ingatag lángocskákká emelgette diribdarabjait.

Nézegettük egymás arcán a fel-fellobbanások tükröződéseit, miközben pil- lantgathattunk rajtunk túlra, az erkélyig érő fákra, kiknek ágain mostantól is fogyatkozás nélkül, türelmesen tartotta vastagságát a hó.

H. lebke koppantással illesztette helyére a piszkavasat, szépszerével ezzel igyekezvén távol tartani a közénk tolakodóan visszakéredzkedő csendet. Majd fogta a konyakosüveget, és öntött belőle, cseppenként csöppengetve nedűjét az alig két-háromgyűszűnyi poharakba.

68