Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

Felkerekedtünk. Újból H. tiport a még járatlan hóba, én pedig a nyomát kísértem. Ugyancsak kémlelnünk kellett, hogy merre halad tova az ösvény. Egy- szer-máskor le is csavarodtunk róla. Mi azonban rendületlenül törtettünk tovább, igyekezvén híven ragaszkodni gyalogutunkhoz, mígnem az egyik kanyarulatban elénk emelkedett a makkfa, ez alkalommal lombtalan mezítelenül. Agai hátán fehér lepel, altája meg könnyes naptalan. Megrekkentem előtte.

H. fürkésző tekintetére felelve:

Jelen pillanatban is élménylényeim és élménykörnyezeteim folyton-foly- vást bekövetkező emlékvesztését érzékesíti számomra időállóan ez a fa. Rövidre fogva: számos láthatatlanná válásom örök szemlélője ő. Ha ennek igaz magyarázatára bármikor is kísérletet tennék, egészen biztosan kudarcot valla- nék, mert nem futná egyébre, mint gyámoltalan bőbeszédűségre.

H. miközben a kalucsnijáról böködte sétapálcájával a havat:

Sose szabadkozzék, kedves barátom, hisz’ amiként tavaszidőn is mondottá, eltűnéseken jár-kel szakadatlan. Én meg imigyen tágítottam ezt, odaillő okvetésként: eltűnések között is talpal, amikor parkunk ösvényeit rója társamként. Es hasonnemű esetben igencsak szövevényes moccanatlan érthetőségbe préselni a valót, és nem kisebb mértékben azt is, ami nem mutatkozik annak, majd eszerint kvártélyozni el elménk birtokába.

Csekély habozás után buzgólkodtunk odébb, egyik parki utat másik fehérlő útra cserélve. Fáradalmas időbe telt, amikorra megsejthettük azt a padot, amely fölé a jezsámen ágai tolódtak, ezúttal is alabástromfehéren, ámbár nem az illatos, tejfehér fürtös virágaitól. Nem telepedhettünk alá, hanem nyugvásban állonghattunk előtte. H. körös-körül hintette tekintetét, míg az enyém a jezsámenre akaszkodott.

És ekkor hihetetlen furcsaság esett meg velem. Zöngicsélni hallottam a jezsáment. Nem zeneeszközökkel, és szintúgy nem hangszálakkal, hanem megmutatkozásának csöndjével muzsikált, hallhatóvá téve szintakkor, hogy a csönd miként cselekedik. És ami az én érzetemben emez csönd révén lejátszódott, ez volt: a létem önmagával tapintgatta saját létét, és ezenközben látóhatár nélkülivé vált az állapotom.

Hirtelen huppanás intett oda, az ösvény havára. Egy toboz pottyant le a szomszédos fenyőfáról. H. meg ott téblábolt kalucsnijában. Meghökkentem, mert akként tűnt elő nekem, mint aki merőben váratlanul van jelen itt, az ösvényen; látni láttam ugyan valahol az alakját, de nem a közelemben, csupáncsak egyedül én voltam mostanig a jezsámen jelenléte előtt.

H. vonalakat huzigált sétapálcájával a hóba, mialatt száját kerekítette:

Tudvalevő, minimo calculo Önnek, hogy én nem ábrázolhatok, mi több, egyetlenegy betűt, egyetlenegy hangjegyet le nem írhatok, még ide se, pedig a hó, ugye, hipp-hopp eltűnik majd.

H. a mondatai közé nevetve:

Ámde az ilyen krikszkrakszok kínálják a pályatért boldog-boldogtalannak, hogy akármit palántázhatnak rájuk. Lett légyenek azok univerzumképek, vallások, doktrínák, eszmék, ideológiák morálfilozófiák, művészetek, ízléstanok és így tovább a másminemű észképek.

Én meg félig-meddig hüledezve:

65