Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

Na de éppen az ákombákom lenne a termőtalaja mindazoknak, amiket most itt elősorolt?

H. még mindig kacarászva:

Pontosan, kedves barátom, de sose tudakolja tőlem, miért.

Nem is szándékoltam firtatni, mert a csönd gráciájának téteménye mostanáig munkált bennem, amitől igazából nem is akaródzott elpártolnom.

H. a szememben kutatott, simogató tekintettel:

Holtáig oltalmazza magában, kedves barátom, azokat a hasonlíthatatlan pillanatokat. Megeshet, hogy soha többé nem fognak visszaérkezni. Ámde ez alkalommal igyekezzünk tovább. Ne ereszkedjünk a park lenti határa felé, miként szokásunk, hanem inkább fel, a rózsakertbe, az ön üdvöske helyére.

A lábainkat alaposan vizsgára tette az a hóval tetézett néhány lépcsőfok, amely a rózsakertig emelt minket. Magától értetődően itt is ki-ki hógúnyában tisztelkedett. A rózsakert lanka felőli oldalán az almafák sora, a vele nyílegyenesen párhuzamos, hamvasan zöld levelekkel zsúfolt zsályasor mostanra hósövénnyé nőtt és vastagodott. Atellenben, az emelkedőn a gyér nyíres, és az imitt-amotti szelídgesztenyefák is világoltak. Az ágyásokat egymástól elválasztó, dióbarna kőlapokból kirakott kisutak sehol. Egyenlőképpen a lombfedél, a rózsakert végében fölfelé ívelő lépcsősornál. Ujfent ott találtuk azonban, a szögletben, a vénhedő kőpadot, lábazatában a gyöngyén vésett borágakkal. Nem tehettük rá magunkat. Álldogálva szemlélődtünk. Az ágyások- ban négyesével ültetett rózsatövek visszametszve; csak olyik látatta velünk a csücskét. En óhatatlanul azt a tövet keresgéltem, amelynek tavasszal az a napsárga rózsája volt.

H. megneszelte:

O, barátom, a szépség! És az ideje! Ami engem illet: nekem a szép az, ami magamagát furtonfurt elveszíti, aztán újfent eleveníti.

És valamicske eszmélkedés után:

Lenge egybevetésként vetődött eszembe a szépségessel a dalnok, akiről sétáltattunk már az elménkben egynéhány gondolatot. Hisz’ a dalnok lénye által, ha ízig-vérig dalnok, a matéria anyagtalanná válik, abból pedig újfent forma szülemlik. Ezen időben minden dolog elveszíti és visszaszerzi önmagát. Vulgó: múlhatatlan a forgás. A dalnok világa él, nem dermed puszta körülménnyé. A földi gázkör égívekké tágul, hogy aztán visszaköltözzék kicsiny otthonába. Igen, dalában ott parázslik a teremtő taglejtartás, a világokat saját tulajdonába sűrítő egyetemleges én. És, kedves barátom, amit kulcsfontosságnak tartok, és hangsúlyozottan az emlékezetébe ajánlok: ő az, aki átlépi a határt élő és élettelen, személy és tárgy között. És nem leledzik széles e határon olyan magiszter, aki a dalnoknak ilyen esetben a nyomába szegődhetnék. Nekünk, esendőbbeknek azonban van történhetőségünk arra, hogy mi is átkeljünk azon a bizonyos magnetikus lénián, de csakis akkoron, hogyha életünk színével-lángjával ambicionáljuk. Ha pediglen nem követjük el, akkor sírunkig ott vesztegelhetünk, féleszű parányként, földi és mennybolti környezetünk küszöbén.

H. bosszúsan taszított egyet a sétapálcájával:

Legfőbb ideje véget vetnem szólástehetségemnek. Jószerint megsokallta,

66