Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

Na de éppen az ákombákom lenne a termőtalaja mindazoknak, amiket most itt elősorolt? H. még mindig kacarászva: Pontosan, kedves barátom, de sose tudakolja tőlem, miért. Nem is szándékoltam firtatni, mert a csönd gráciájának téteménye mosta­náig munkált bennem, amitől igazából nem is akaródzott elpártolnom. H. a szememben kutatott, simogató tekintettel: Holtáig oltalmazza magában, kedves barátom, azokat a hasonlíthatatlan pillanatokat. Megeshet, hogy soha többé nem fognak visszaérkezni. Ámde ez alkalommal igyekezzünk tovább. Ne ereszkedjünk a park lenti határa felé, miként szokásunk, hanem inkább fel, a rózsakertbe, az ön üdvöske helyére. A lábainkat alaposan vizsgára tette az a hóval tetézett néhány lépcsőfok, amely a rózsakertig emelt minket. Magától értetődően itt is ki-ki hógúnyá­ban tisztelkedett. A rózsakert lanka felőli oldalán az almafák sora, a vele nyíl­egyenesen párhuzamos, hamvasan zöld levelekkel zsúfolt zsályasor mostanra hósövénnyé nőtt és vastagodott. Atellenben, az emelkedőn a gyér nyíres, és az imitt-amotti szelídgesztenyefák is világoltak. Az ágyásokat egymástól elvá­lasztó, dióbarna kőlapokból kirakott kisutak sehol. Egyenlőképpen a lombfe­dél, a rózsakert végében fölfelé ívelő lépcsősornál. Ujfent ott találtuk azon­ban, a szögletben, a vénhedő kőpadot, lábazatában a gyöngyén vésett borá­gakkal. Nem tehettük rá magunkat. Álldogálva szemlélődtünk. Az ágyások- ban négyesével ültetett rózsatövek visszametszve; csak olyik látatta velünk a csücskét. En óhatatlanul azt a tövet keresgéltem, amelynek tavasszal az a nap­sárga rózsája volt. H. megneszelte: O, barátom, a szépség! És az ideje! Ami engem illet: nekem a szép az, ami magamagát furtonfurt elveszíti, aztán újfent eleveníti. És valamicske eszmélkedés után: Lenge egybevetésként vetődött eszembe a szépségessel a dalnok, akiről sétáltattunk már az elménkben egynéhány gondolatot. Hisz’ a dalnok lénye által, ha ízig-vérig dalnok, a matéria anyagtalanná válik, abból pedig újfent forma szülemlik. Ezen időben minden dolog elveszíti és visszaszerzi önmagát. Vulgó: múlhatatlan a forgás. A dalnok világa él, nem dermed puszta körül­ménnyé. A földi gázkör égívekké tágul, hogy aztán visszaköltözzék kicsiny ott­honába. Igen, dalában ott parázslik a teremtő taglejtartás, a világokat saját tulajdonába sűrítő egyetemleges én. És, kedves barátom, amit kulcsfontosság­nak tartok, és hangsúlyozottan az emlékezetébe ajánlok: ő az, aki átlépi a határt élő és élettelen, személy és tárgy között. És nem leledzik széles e hatá­ron olyan magiszter, aki a dalnoknak ilyen esetben a nyomába szegődhetnék. Nekünk, esendőbbeknek azonban van történhetőségünk arra, hogy mi is átkeljünk azon a bizonyos magnetikus lénián, de csakis akkoron, hogyha élet­ünk színével-lángjával ambicionáljuk. Ha pediglen nem követjük el, akkor sírunkig ott vesztegelhetünk, féleszű parányként, földi és mennybolti környe­zetünk küszöbén. H. bosszúsan taszított egyet a sétapálcájával: Legfőbb ideje véget vetnem szólástehetségemnek. Jószerint megsokallta, 66

Next

/
Thumbnails
Contents