Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

az idő mindenha ugyanoly. Mármint ha van. Mostanság azt Akciózzák: csak akkor, amennyiben társul hozzá valamilyen színhely. Nélküle nincs, amaz meg ő nélküle nincs. Es én fikarcnyit se cáfolom ennek igazságát, annál is inkább nem, mert nekem régóta nem adatik ilyesféle belátások kétségbe vonására hely és idő. Az én jussom itt: a nemlét nem egyarányos a semmivel. Ont azonban, barátom, az időbeli és térbeli különbségek egyszerre illetik, miként még jelenlegi állapotában is tapasztalhatja. Vágóélen halad, vagy jön-megy, egykutya. Az út maga elé jön, és kénytelen lesz, amott, odaát, végigmenni rajta. Kimért időben, lépésenként cipelve művesnapjai hátán és szíve lüktetésében születése folytatásának perceit és eseményeit. Most igazszóló leszek önhöz, mert becsülöm, és rokonérző önnel, mert szeretem. Furtonfurt nehezebben csatolom magam az ön konstellációjához. Az ön történhető dilemmái, még az átfogó horderejűek is, az én számomra mindössze alárendelt kitérők. Világrajövetele, amiként az imént érintettem - na, is még az újfent ugyanegy! - elindította egy rögös és kacskarin- gós úton, ami az ember nemzet ősi hiedelmében akképpen él, hogy széles, egyenes és kényünk-kedvünk szerint használható. És akad-e értelme, ha azt mondom, hogy mindaz, amit ilyennemű valóságnak tartanak, illúzió? Ebből kifolyólag önt is ábrándképpel nevelték, aztán meg kecsegtethették vele, mígnem rá nem ébredt, évei és tapasztalatai sorjázásával, saját valóságára. Én is átestem múlandóságom számos örömén és buktatóján. És hát, igen. Végül is... XIV. Lajosnak tulajdonítják eme mondást: a Napba és a Halálba nem lehet belenézni. Mily igaz! És én eszerint interpretálom ezt: az előbbi vakít, akárha az élet, az utóbbi pedig láthatatlan, akárha a semmi. Nekem fikarcnyi tapasztalatom sincs arról, mi a halál. Miérthogy nem is lehet. Mindössze észképünk történhető róla, faktumunk azonban nem. Egy kirurgus, némi gyakorlati habozás után, közölheti: beállt. De micsoda? Mi sose tudhatjuk meg, mivel a tudat megsemmisülésének villanatnyi aktusa az a micsoda. És ha a tudat enyészett el, ki az, vagy mi az, ami felfoghamá, mi ment végre valójában. Olyasféle esemény ez, akár a villámsújtotta emberé, akinek már se hallása, se látása és semmi fogalma se maradhat arról, mi csapott belé, és egyáltalán: belévágott-e valami, sőt: még arról sem lehet tudomása, hogy élt, és egy pillanattól kezdődően nem létezik. A villám megelőzte elméjét. Sosem adatik meg nekünk, barátom, hogy szemébe nézhessünk múlandóságunk teljes mineműségének. És én, én se jutottam azért olyan messzire, ahonnan igazában beleláthassak a félreérthetetlenbe.

H. egy-két köhintéssel szakította félbe mondandóját. Majd valamelyes önmalíciával a hangjában:

Afféle egyarányú, együtésű és banális vagyok, oly untató, hogy az mindössze ásítóztatásra szolgálhat. Jelesen nem a szórakoztató cselekvényekre, vagy lebilincselően elménc eszmefuttatásokra. Délszínre hoztam már egykorban ezt. Azért frissítem fel újfent, mert szeretném erősen hozzá tapasztani, egyébképpen mentségemül is talán, azon faktumot, hogy nekem nincsenek hozzájuk szükséges instrumentumaim. Ama oknál fogva nincsenek, mert szimpliciter nem lehetnek. Önnek, barátom, azonban igen. Ámde ön, valamíg sejtelmem engedi, alkatának alávetetten viszolyog tőlük. De most, uzsgyi! Sose hagyjunk föl azokkal az eltökéltségeinkkel, amelyek a javunkhoz szegődhetnek. És nézze csak! Tovaszállt a havazás, és mi meg észre se vettük.

64