Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

gyönyörködtetés. Ez szóba se hozható, minthogy exkluzíve önmagát míveli, azzal pedig korántsem kérkedik, igazándiból a fölépítésénél fogva. Belőle csakis ő jő, átnyújtva magát nekünk, és a mi személyünk az, aki gyönyörködtetéssé figurálja. És ezenközben egyként láthatja magát valamint minket. Ez azért adódható ekképpen, mert mi az ő édes teremtményei vagyunk. Én jóformán ernyedetlenül emez elragadtatásnak szenteltem életem színe-lángját. És ámuldozásom mindig nyomába ment e létei forgásának. Hiszen mi lehetne életbe vágóbb nekünk, ha már ide ülepedtünk, mint az, hogy érezve tudjuk meg tovasuhanásunkban: van Föld és van éter.

H. megrekkent minutányi ideig. Aztán mintha szeretné elhessegetni magától, ám mégse igazán:

De mi a manónak? Ha aztán velünk egyetemleg egyszer s mindenkorra feledésbe merül mindannyi.

Széttártam a karomat. H. jól látta, és erre mindössze:

Alkalmasint, barátom, igaza van.

Jó ég tudja, miért, de még ezek után is tébláboltunk valameddig. H. azonban végezetül ráunhatott:

Kerekedjünk fel végre-valahára, kedves barátom, ha már egyszer szándékunkhoz édesgettük a promenálást.

H. óvatosan lépett a terasz legfelső lépcsőfokára, ahol is azon nyomban alámerült fekete kalucsnija a kiadós hórétegbe, ám vitézül döccent alább.

O tiporta a murvával szórt sétányt, amelyet csak az úzus láttatott a hólepel alatt. Én a lépteire nyomakodtam. H. pantallója az irhája alsó szegélyéig hóval takaródzott. Hajdani nagyapám azonban ügyet se vetett rá. Megtorpant, és úgy maradt, nézelődni. Én meg átvettem magaviselését. Közel hozzánk, itt-ott rozsdásodó tobozok alant, és fentről hangtalanul lepilled súlyától egy-egy hó töredék. A tisztásokon nyomfüzérek, patáké. Özeket vendégel télen a park. Madárláb nem száll le ilyenkor, hacsaknem feketerigóé. Ami szín akad, társtalan, és ellenlábasa a másik társtalannak. Erélyesen a fehér a mélyzöldnek és szerényebben a légies szürke az estpír barnának. Mindezek aléltak szemünkbe. És bár szegényesnek hatott képzelmünknek ez a látvány, mégis kiterjesztette elénk a távolt. És milyen is volt az? Azt hiszem, megfoghatadan, ám lennie kellett eme tulajdonságában. A tél, a mi földövünkön, azon évszakok közé tartozik, amely zimankós szemérmességébe göngyöli egy ideig a másik három évadot. Talán azért, hogy oltalmazza az időszakok majdan rendre megtestesülő jövőjét. Különnemű szójárást véve igénybe: az idő, jelen pillanatában, még illetetlen talányait.

H. pihegett. Páraleheletek libbentek a szája elé. Elcsigázták süppedő léptei. Aztán meg is akadt, és sétapálcájára nehezedve, mely jóformán félig a hóba merült, próbált pauzálni, hogy újra erőre kapjon. Szótlanul hagytam, hadd tegye. Fölnéztem: finomkodó szürkeség, merről még mindig hol ritkásan, hol dúsan pihécskék szemcséztek ránk. Aztán a minket követő nyomainkra esett a tekintetem: árván hagyottan kezdtek feltöltődni apránként a magasságossal.

Sétatársam lélegzete ekkortájt halkká szelídült, ami azt jelezte, hogy a gyöngesége elillant belőle. Mi több, már szavakat is képes volt haliami:

Ühüm, az idő. Az én lélektudatomban, amihez hasonneműt ön még nem birtokolhat, nem leledzik az időnek se múltja, se jelene, se jövője. Vulgó: eszerint

63