Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

És illatok szálltak elő, gyermekkoriak: sülő gesztenyéből és jól fűtött kályhán ráncosodó almákból. És úgy éreztem, az aromáknak is van emlékük közvetlen környezetünkben.

Nézegettük egymás arcán a parázs fel-fellobbanását, miközben kipillant- gattunk rajtunk túl, az erkély mögötti fákra, kiknek ágain mostantól is türelmesen vastagodott a hó, és már-már hihetetlenül fehérebben.

H. tartójába illesztette a piszkavasat, jóformán elhárítva ezzel a hozzánk tolakodóan visszakéredzkedő csendet.

Utána fogta a konyakos üveget, és töltött belőle, cseppenként csöppent- getve az alig két-háromgyűszűnyi poharakba. Aztán rám emelte az övét. Mire én is átölelem ujjaimmal az enyémet, és magasra tartottam. Ez alkalommal azonban nem csendítettük össze őket, ennek híján kortyintottunk.

H. heherészve tette le üres pohárkáját:

Mennyi, de mennyi cselekmény, nemdebár, barátom!

Csipkelődő derűjét sóhajtozás kísérte, és annak múltával, majdhogynem csak magának beszélve:

Lám, lám, tereferénk kizárólag alapeszméinket juttatja a kettőnk világába. Pőrén. Menekítve mindmegannyi cselekményünktől, melyek aprólékos valónkká alakítottak hajdanán minket. O, sajgás, hogy nem lehet újonnan tes- testül-lelkestül igaznak tartani azokat, amik már csak emlékképeinkben történhetnek meg velünk. Talán bátorságosan állíthatjuk: ebből fakad a napi óráinkba csökönyösen vissza-vissza-sompolygó ködös melankólia, mely arra aggaszt, hová lettek, illetőleg hová lesznek életünk akár silány, akár becses darabjai, kik végtére is életünk argumentumai. Éppen csak imént felhozott emlékezetté? O meg pediglen visszavezérel lényünk csupaszságára?

H. legyintett:

Ne raktározza elméjébe, barátom, amit itt most összehordtam. Kusza elképzelésekké töppedem mindahány talány előtt, ha színük elé engednek. Én sose lelhetek rá természetes voltukra. Nem ajándékoznak meg vele. És ez, bármily meghökkentő lett légyen is mások szemében, gyönyörködéssel tölt el engem. Az, hogy azok maradnak, amikről nem tudhatom, micsodák. Szűnni nem akaró ámulatomra.

Felkeltem a fotelból, és a facsipkés asztalhoz lépdeltem. Onnan tekintettem ki a parkra. Ereszkedett rá a szürkület. A hópelyhek azonban még kitetszettek belőle, ahogy táncoltak egymással. Rájuk meredtem valamicske ideig. Utána keresni kezdtem a koppantót. A komód lapján feküdt. Lecsippentettem vele a három szál gyertya immáron csak füstölgő kanócát. Csupán a kintről világló esteledés és a kandalló parazsa láttatta a szobát.

Kezembe vettem a csiholót, a hamutálcát és a széléhez támasztott szivart. Velük ültem vissza a kicsiny, kerekded asztalhoz.

Rágyújtottam, és pöfékeltem. H. tapintatosan és bizakodással fürkészett engem. O, mily megkapó volt szemének hamvassága és óhaja.

És erre én:

Amikor legutóbb, tavaszidőn vendégül látott, elejtett, különféle vélekedése közepette, egy olyat, amelyet máig hurcolok magamban. Ha netalán hibátlanul emlékszem rá, akkor az így szólt: Asztalunkon a tárgyak: a gyertyatartó,

59