Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben
benne a szövétnekláng, a hamutálca, asztalkendő, piskóta miegymás tartozéka a mozdulatainknak, és ez a teremnyi szoba, különböző alkalmatosságaival, személyünk színpada, amin meg a történetünk a kellék. Jómagunk is járulékok vagyunk itt egymásnak; én az öné, ön meg az enyém. Miután a hamutálcába oltottam a szivar csutakját: És ha ez így van, márpedig miért ne lehetne így, akkor magára az istenteremtetté voltunk eseményére hol lelünk, és ha találjuk, alkalmasint, hogyan tehetjük láthatóvá, ha igazán előkerül. Jómagam igencsak vonzódom történésem kellékeihez, sőt: ragaszkodom hozzájuk, mert jóllehet nem ásható ki velük az, amit fednek, mégis lényem féltve őrzött emléktárgyai ők. Miként az lesz mostantól a kandalló parazsa, előtte az asztalkánk, az ön arcán a félhomály játszadozása és mögöttünk, künn a hó változatlanul hulló némaságában a kert. Tisztában vagyok vele, hogy mily rikító a beszédem, és azzal is: gondolataim folyton-folyvást feleselnek, és képtelenek dűlőre jutni egymással. Persze sose fognak. Am én ennek ellenére se vagyok hajlandó meseszövésbe burkolni, képzeletábrákkal szemléltetni, amiről nincs közvetlen tudomásom. Mert hát, mondom másképpen, az ábrázolás csak önmagát tárja elénk, tényvallóan azt sosem, amit képviselni igyekszik. H. válasza: Járjunk egyet, barátom, mielőtt estebédre terítenek. Odakinn megannyi élményével a park, ahogyan már annyiszor, segítségünkre siethet. Felkerekedtünk, mint akiket a séta sikerrel kecsegtet. Szaporán lépkedtünk, le, a falépcsősoron az előterembe, ahonnan, miután ott H. kalucsnit húzott cipőjére, irhát öltött magára, és evetke kucsmát húzott a fejére, kiléptünk a ház teraszára, melynek hamuszín és kékesfehér mészkőlapjait ezúttal vastag hó takarta. Még nem gázoltunk bele, hanem, szinte bénulva, a hirtelen elénk táruló parkra szegeztük tekintetünket. Mélységesen megdöbbentő volt. A nyugalom látványa. A tűnődő nyugalomé. És a csönd színének hangzása. A hó meg kibocsátotta szagérzékünknek hasonlíthatatlan illatát, mint ha más évadidőben a virágok a magukét. Földbe gyökerezett lábbal álltam, bár igencsak csábított a hópázsit. De hordozzam-e rá, szeplőtlen küllemét sebezve, a lépteimet, cipelve velük inneni pillanataimat káprázatán szunnyadó jövendőm irányába? Tépelődni se könnyű ezen, kiváltképpen eltökélni. Fíisz’ jószerivel teljesen kilátástalan jelent haladtatni jövőbe, mivelhogy az ő minden pillanata jelen, és sohasem a volt, avagy a lesz. így aztán csak érinteni kívántam, ámde érintés nélküli érintéssel. És emez óhajom villanata sejdítette meg: a lehetetlen is éppen úgy istenteremtetté, akárcsak én. H. se moccant még. Nézelődött. És amit a szemében láthattam: havazás. Most meg hószemű, szóltam magamban, és vártam. Ezúttal is e helynek árnyéktalan világosságban, ahol is hirtelen ámulat idomában ott lebegett fel a levegőbe, a hólepel alól a terasz kőlapjainak hamuszíne és kékesfehérsége; sőt, még a kobalt csészéké is, bentről, a facsipkés asztalról, és a szivarok bársonyosan simogató barnája. Szellememnek átláthatatlanul ámolyogtak. Talán lényem volt az, aki hajlamos magába fogadni mindezt. Elmém mindössze biccentett egyet, ekképpen: mit is éreznek most érzéseink, ha hajdan volt hogylétükbe 60
