Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

Ismét némán üldögéltünk. Elnyomtam a maradék szivar parazsát. És ki tudja, miért, jóleső érzéssel töltött el, hogy a hamutálca a facsipkés asztal lapján ólomfehér kristályból való, és mellette ott hever az ezüstmintázatú gyújtó, körülöttük meg két tálban, külön-külön, piskóta, ostya, továbbá szalvétagyűrűben asztalkendő, és alig odább: az ódon szivarszelence.

A nyugalom érzésének eme látványa utasította szemem arra, ami kint történt, az erkélyt övező fák ágain. Széncinegék bandáztak rajtuk, egynémely vörösbegy cimborákkal közösen. Egymásnak csivogva verdesték élénken szárnyaikkal a hó porát. És általuk ácsingózott most a jelenembe a múlt.

Szóltam is erről H-nak:

Amikor néhány téli hetet szeretek tölteni egy kastélyban, ahol vajat kene- getek estefelé kovácsoltvassal rácsozott ablakom párkányára. Aztán, pirkadatkor, arra ébredek, kopognak, csőrök, kint, csipdesve az eledelbe. Várva várom ezt, az ilyen ébredéseket, nap mint nap. Felkelek, és néhány lépéssel közeledem, mire sűrű rebbenés a vasmintákra, ahol rögvest színek lesnek rám, fürtökben, apró, ide-oda hamarkodó és egyszersmind várakozó fejecskékkel, szárnyakkal. Megtorpanok, aztán ők, piciny dermedésem után, vissza a párkányra. Már nem kíváncsiak rám. Szokásukra leltek bennem.

H. prüsszentett, nem kért elnézést, ahogyan sóhajtásai miatt se mentege- tődzött semmikor. Ehelyett komolytalanságot bújtatott szavaiba:

Nos, barátom, kivártam iménti hangulatunk idejét. Maradandó. Ellentétben a hiedelmekkel, mindenik ideje sem illan el az emberből, mígnem meg nem hal.

Aztán, mint egy zavarba ejtett gyermek, köntöse övét kezdte babrálni:

És hovatovább, barátom, lemállott apránként, legalábbis rólam, a történelem is, hisz’ olyan idétlenül rusnya, hogy unos-untalan megszégyenítette értelmemet, holott talán az ő révén végül is elbotorkálhattam volna az ember alkatáig. Akár igazán járható úton is. Talán. De én képtelen vagyok végigmenni ezen a küzdőtéren, valódi betekintésébe érkezvén. Meg aztán máris elfáradhat az elme, ha tudja, cselekvése sose fogja azt a gyümölcsöt teremni, amelyre áhítozik. Tudniillik jómagam sose ébredhetek rá, miért támasztotta magából a természet az embert, legfőképpen olyannak, amilyen: aki képtelen megférni a másikéval, mintegy léte céljaként. Netán egyik önbaját valósítja vele a natura naturans? No, de miért tenné? Tulajdonképpen van-e a természetnek önbaja? És hát, mellőzve az embert, van-e egyáltalán oka, helyesebben: eredete magának a természetnek, akinek temérdek a tulajdonsága és szakadatlan azok változása? Ha igen, két válasz kívánkozik az én vélekedésem szerint: az egyik az Isten, a másik a Semmi. Persze az egyik kirekeszti a másikat. Én arra vetemedtem, hogy az utóbbiban higgyek, azzal a megszorítással, miszerint bármely hit azt igyekszik értelembe vonni, amiről semmi való ismerete, kiváltképpen tapasztalata se lehet. Imádkozunk, barátom, de fohászunk végül is önönmagunk életének szól.

H. kivett a szalvétagyűrűből egy asztalkendőt, és ráhelyezett egy szelet piskótát. Nézegette, aztán ujjával csipegetve eszegetni kezdte, és a falatkák szünetében aprókat kacarászott:

Finom. Milyen finom piskóta a piskóta!

55