Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

H. miután elköltötte süteményét, megtörölgette a száját, akkurátusán összehajtogatta az asztalkendőt, és karosszéke mellé engedte:

Nem szeretném elhanyagolni, kedves barátom, iménti mondandóm befejezését, ami nevezetesen ez: életem alkonyát látván, kizárólag a természet gondviselésére bíztam magam, átlépve az emberen inneninek birodalmán. És tudja-e vajon, mi lett lényem új mozzanata ezek után? Makulátlan gyönyörködés a természetben és magamban egyaránt. Abban, hogy - amíg az én időm lépést tarthat vele - nem különbözünk egymástól. Fellengősen: együtt vagyunk. Azonosságban. Az ő további sorsát meg nem tudhatom spha, miként a nemlétemét sem. És hadd biggyesszek még ehhez valamit. Ámulattá vált lényemnek, hogy van egy bibije: a fogság élménye, az, hogy életem rabja vagyok. Mármint általánosítva: a létezés szabadságvesztés. A semmié. Amiben valóságommal szeretnék lenni. A minő lehetetlen szabadságban! Ám, barátom, nehogy elméjébe próbálja foglalni eme szavaimat. Hiszen háborodottságra fogékony közérzetem hajtásai csupán. És ami még hozzájuk kívánkozik: világom nélkülük is világ a világ, annál is inkább, mert ő nem törekszik az én megismerésemre, hanem fordítva: én az övére.

Elgémberedett a lábam. Feltápászkodtam, és föl-alá lépkedtem a szőnyegeken, nyugtalanító hangulatban. Hogy csitítsam, újfent kilestem az erkélyt övező fákra, hátha szárnyak színei porolják ezúttal is az ágakról a havat. Látni azonban nem láthattam mást, mint hajthatatlanul alászálló fehérséget. Énekesmadár most éppen sehol. Ellenben megneszeltem pillanatokig a teremnyi szobában a hó hullásának csöndjét. Ez térített vissza karosszékem békéjébe.

H. csüggedten bámult maga elé, ám azután halvány mosolyt derített az arcára valami:

Tudja, barátom, gyakorta igencsak érzékeny a fásultság. Visszasírja mindazokat, amelyeknek végül is az okozatává vált. Úgymint... Hajdan óhatatlanul szövődött bennem a múlt és a jelen, és még talán a jövő is. Testem mindannyi titkában ott zsibogott az éppen eltelt napokkal egyszerre a soha nem ismert apák és ősök, eltűnt népek, lemorzsolódott ránk maradt élete. Szemembe elért az égiteste eleven tüze, melyet a fagyos űr már rég magába emésztett. Egyetlen törvény uralkodott bennem, az, hogy semmi elől se zárjam be bensőm valóságát. Es ember, élő ember, aki hozzám emelte kezét, nem lehetett idegenebb, mint az a rezgő csillagsugár, amelyet, ki tudja, mennyi millió éve küldött valamely világ, és most ő is előidézte a szemem, éppúgy, akár testem szöveteit az ősi, a már szinte nem is érzékelhető indulatból maradt rezzenés. És miként valamennyink legbensőbb ösztöne időt és teret kényszerül teremteni önnön voltának és hozzá a dolgok összességének, akként iparkodtam létrehozni múltból és jelenből, kövekből és növényekből, állatból és emberből, álomból és valóságból, óriásból és parányból, fennköltből és közönségesből a kapcsolatok világát. És ezenközben kiábrándíthatatlan szerelmese voltam a mindahány örömnek, és kiábrándíthatatlan szerelmes a mindahány fájdalomnak.

H. mint aki üres az életre, akképp legyintett:

Es mennyi, de mennyi eseménybe ágyazódtak mindazok az élmények, amelyeket az imént soroltam. Am sose fog elénk tárulni újfent valóságként az, ami megtörtént valaha velünk. Csupán megfoghatatlan emlékálmokként idéz

56