Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

Én is megízleltem a konyakot. Téli melegként csordogált le a torkomon. Fenékig ittam. És ennek pillanataiban az erkély iránt puhatolódzott a szemem; arra, hogyan fátyolozza a levegőt a havazás.

H. bólingatott, kihörpintette maradék konyakját, krákogott, és aztán halkan, szinte duruzsolva:

Ez a bűbáj, barátom. Am miként is volt a nyár?

Tétova idő múltával:

Nyárként. És az, amit nekem nyújthatott magából, gyarapodva és veszítve telt. Fásultságba süllyedve és abból kikecmeregve leiedzésem, született alkatom szerint. Miként a gyötrődés és gyönyörködés sziámi ikrek; olyan ikrek, akik nap mint nap újjászületnek, de előbbi állapotukkal sohasem egészen azonossá. És emiatt minduntalan elveszítem legfeszültebb gondolataim és érzéseim nyomait, anélkül, hogy követni tudnám, hova tűntek. És erre fűzhetem azt, ami felettébb zavarja mostanában kedélyemet: egy furcsaság, vagy mondjuk helyénvalóbban: betegség, az, hogy éppen olyan kielégületlenség választ el engem a látszatra még rám váró időtől, mint a mögöttem levőtől.

H. az asztal lapjára tette üres, kicsiny poharát, és pörgette ujjaival. Susogá- sán mosolyogva a pohárnak:

Lám, lám, barátom: Nosce te ipsum, ami valójában a bajos lehetetlent fogalmazza, még akkor is, ha az egész természet megannyi élménykínálatával a segítségünkre igyekszik. És mi nem viszonozzuk ezt. Általában semmikor. És ennek okán óhatatlanul jön az apadásunk, ami egyaránt lecsupaszíthat gazdagságunkra és sivárságunkra.

H. távolabb tolta a poharat, és előkeresett köntöse zsebéből egy damaszt- zsebkendőt, és szeme alá tapasztotta:

Fiadd meséljem, barátom, imént elbeszélt jelenébe most vágó hajdani eseményemet. Miszerint: valaha az egész mindenség úgy tűnt nekem, mint nagy összetartozás; szellemi és testi lét. A kettő, úgy véltem, nincs ellentétben, miként háziasított és vadon élt, mesteri és kontárság, társtalanság és közösség sem. Mindenben természetet éreztem, az elmebaj tévelygéseiben éppúgy, mint egy mediterrán ceremónia túlfinomultságaiban, parasztlegények esetlenségeiben nem kevésbé, mint a legcukrozottabb költői képekben. És ekképpen az egész természetben önállapotra véltem lelni. Ha bögrémbe tejet öntöttem, nem volt más, mint az, amikor szobám padlójára kuporodva ívrét alakú könyvet vettem a kezembe. És az se volt más, ha jégvirágon nézhettem át az ablak üvegén, máskor meg lepkét láthattam mögötte. Az egyik az volt, akár a másik; sem álom, sem anyagság. Az élet egész kiterjedésében voltam. Sose vendégeltem látszatokat, és az a sejtésem ébredt, hogy minden egyes nélkülözhetetlen kulcs a másikhoz, ám alighanem túlzásba vittem ekkoriban nekem adatott hajlamomat, és emiatt zsugorodtam tétovasággá, erőtlenséggé és kopársággá.

H. visszagyömöszölte köntöse zsebébe a damasztzsebkendőt. Ahogy én láttam, nem volt rá szükség, mert tökéletesen száraz maradt.

Ennek ellenére H. simított a szemhéja alatt valamin:

Tudja, barátom, óriásit tévedheti az ember lénye önnönmagát, kiváltképpen akkor, ha jóhiszeműen éli a világot.

54