Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben
KESZTHELYI REZSŐ Télidőben Koratél volt, december valahányadika, amikorra újra meghívott magához H. Jelt dók, és várakozom a bejáratban. Gonghangok, amonnan. Aztán nyílik a zár, zizzenve. H. bársonyos köntösben és hozzá illő lakkbőr papucsban fogadott a küszöbön. Köszönés nélkül tessékelt a szinte teremnyi szobába. Karosszékkel kínált, alig taglejtéssel, a tojásdad formájú, facsipkés asztalhoz, amin tányérban piskóta, kistányér, szalvétagyűrűben asztalkendő, szivardoboz, ezüstmintázatú gyújtó és ólomfehér, kristály hamutálca. Feltűnő volt azonban némi másmilyen, ami korábban hiányzott: egy gyertyatartó, amelybe három szál gyertyát tűzött vendéglátóm, és egy üveg konyak, mellette hozzá illő két pohárral. És ami elütött még a régebbiektől: ismétlődésük állandósíthatatlan ideje, amitől nyomban ilyesmi kujtorgott bennem: vajon hol leledzik az idő tényállása. Csakis az enyémről kérdezvén. Ezúttal. Legyintettem, hisz’ tehettem-e volna mást? Egyik szenvedélyemként rágyújtottam egy hamuszín szivarra, és pöfékelve nézelődtem a kert deres cserjéit, amelyeken aprókat rengetett a néha-néha szél, miközben kicsinyben havazott. Nesztelenül hullott a fonnyadt platánlevelekre a hó. Ekképpen hallatja magát a csönd. És fogalmam se volt, mi érhet még engem, amikor az eszemig érnek a hópelyhek. H. nem vette zokon ámuldozásom. Helyette villantót keresett köntöse zsebéből, és meggyújtotta a kanócokat, aztán töltött a konyakos üvegből. Koccintottunk, de nem kortyoltunk, csupán érintettük nyelvünkkel az ital ízét. Láttuk a gyertyák fényét egymáson. És rajtunk túl, az erkély mögött a fákat, ahogy vastagodik ágaikon a hó, és még fehérebb lesz. Üldögéltünk szótlanul. És eközben nagyon szerettem volna, ha mostanra onnan jelennénk meg ide, karosszékünkbe, ahol semmi se mozdul, és olyan puhán hullva áll a hó, ahogy itt van minden, ami megtörtént, és még nincs itt semmi, ami lesz. H. kóstolta hamarabb italát: Odakinn mulatja magát a havazás. És minő megfoghatatlan időt ajándékoz ez a lelkületűnknek. Meg a hozzám beköszöntő állapotának is egyszersmind, amiről, mivel igencsak ismerem önt, sejthetem, ezúttal az ebből fakadó töprengést foglalja magába: miként is van az, hogy öröm nélkül nem szomorúság a szomorúság, és szomorúság nélkül nem öröm az öröm. És hadd tegyem hozzá: a hópelyhek nem az elméjébe hulldogálnak ilyen kedélyhangulatában az embernek, hanem a szívébe, és azt, hogy ő meg mit végez velük, arról, bizony, barátom, fogalmam se lehet. 53
