Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 4.)

lett. Ha abba a múltamba nyúlok, olyan, mintha dohos hordó fenekén kotorásznék.

így volt azonban ezzel az akkori magyar értelmiség nagyobbik része. Lelkiismereti válságba kerültek, mert szembesülniük kellett az őszintén szolgált eszmék és a valóság közötti szakadékkal.

Sokan persze csak a kimosakodás imitálásáig jutottak, de ismerek néhány olyan embert abból az időből, aki nem kimosakodott, hanem megmosdott. Mind közül a legtisztább emberpéldány lett számomra egy Fehér Lajos nevű férfiú, aki minden részletében megértette, hogy miféle bűntények sorozatát követték el az ő asszisztenciáját is használva azok, akik a szocialista országépítés irányítói posztjait bitorolták. Legfájdalmasabban érintette, miképpen dúlták fel azt a szűkebb hazát, a paraszti társadalmat, amelyből ő is vétetett, s amelynek paradicsommá alakítását ígérte és a formálás szakértőjeként sokat cselekedett is, rossz irányokba.

Miután eltéptem a katonasághoz fűződő kötelékeimet, az ő szellemi és erkölcsi fénykörébe kerültem s aztán éveken át dolgoztunk együtt a Szabad Föld szerkesztőségében, ahol ő volt a főnök.

O vett fel munkatársnak. Akkor már leszereltem, de civil ruhám nem volt, s rangjelzéstől megfosztott, eléggé megviselt egyenruhában, operált nyakamat elkoszolódott gézzel bepólyáltan ténferegtem a városban. így jelentem meg a szobájában. Nem sokat kérdezősködött, mert megelőzött a hírem. Amint utólag tőle, magától megtudtam, az terjedt rólam, hogy anarchista vagyok, aki sem a katonai, sem a pártfegyelmet nem képes elviselni, viszont elég jól fog a pennája.

Magas, vékony ember volt Fehér Lajos. Felsőteste enyhén előregörbült. Oszes haja rendetlenül kavargóit a fején, az arca homokszínű, az orra hegyes, a szája kicsi volt. Hadarósan beszélt, ráadásul fátyolosán, ezért figyelni kellett rá, ha valaki érteni akarta.

Csak másodikra értettem, hogy próbariportot vár tőlem, éspedig a fekteté- ses trágyázás előnyeinek témakörében.

Megírtam, bevittem hozzá.

Első alkalommal látott pózban támasztotta könyökét az asztal lapjára, öklét meg halántékának feszítette. Valószínűleg a folyamatos íróasztali munka lenyomata volt ez a testhelyzet. Akkor már tudtam róla, hogy Debrecenben szerzett bölcsész diplomája van s ilyen, meg olyan magas tisztségeket is betöltött korábban, ezért megmosolyogtatott, hogy elemi iskolás koromból emlékezetes, tintába mártogatandó pennát futtatott a kéziratom felett. Egyszer pacát is ejtett, mérgesen rázni kezdte pennáját és azt ismételgette: „Fosik ez a penna, fosik!”

Elégedett volt a munkámmal, sőt, figyelmembe ajánlotta, hogy tartsam a témán a szememet. „Ebben a dologban vannak még lehetőségek, azokat ki kell kubikolni” - mondta a később sokszor hallott kifejezésével.

Tetszett neki, hogy nem viccelődtem a tanácsával, hanem többször is írtam a szakmailag akkor előtérbe került fektetéses trágyázásról. Viszonzásként komolyan vett ő is. Amikor alkalmunk volt egy kis magánbeszélgetésre, megköszöntem, hogy felvett a laphoz, de közöltem, hogy azt is elviseltem volna, ha utcán maradok. Ismerős világ volt nekem a sehová tartozás, avattam be

24