Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Gál József: A földszobrász

Szőnyi István egyik kiváló növendéke volt, Schey Ferenc. Scheyről már nem lehet hallani, mert itthon maradt, s eltűnt a süllyesztőben. A vele együtt végzett Csernus Tibor viszont külföldre ment s híres ember lett.

Festőtanáraink meghatározott rajzstílust tanítottak nekünk, ami a rajztanulás szempontjából nagyon fontos és hasznos. Ahhoz a rajzhoz viszont, amire nekünk szükségünk volt, már nem volt annyira megfelelő. A szakmához szükséges rajztudást én az Állatkertben szereztem meg, bár erre csak sokkal később jöttem rá. Ugyanezt tudom mondani a mintázásról is. Első lépcsőként gipszfejet mintáztattak velünk, csak azután tértünk át az élő fejre. En időközben szerettem volna állatokat is mintázni, de, mint említettem, az állat nem marad nyugodtan. Ezért memorizálnom kellett, s úgy megépíteni a szobor szerkezetét.

Ez vezetett arra, hogy nekem mint szobrásznak három dimenzióban kell megtanulni gondolkodni. Ügy kell a figurát megrajzolni, hogy az összes térbeli pontot levetítettem az alapra. Egy nagy szobornak először meg kell építeni a szigorú vasszerkezetét. Erre a körültekintő munkára azért van szükség, mert nem fordulhat elő, hogy például a szobor könyökén kijön a vas. Ezt a szigorúbb valamit nem tanították a főiskolán. De miután én szobrot akartam csinálni, hát megtanultam a módját.

S megint a véletlen. Talán másfél hónapja csöng a telefon, a feleségem mondja, egy nő keres. A bemutatkozás után rájöttem, hogy a hölgy olyan távoli rokon, akinek a nevét ismertem, de személyesen nem találkoztunk soha. Azt mondta, meghalt a nagybátyám második felesége, aki testamentumában mindenkire hagyott valamit. Én egy csellót örököltem volna, de nem találják sehol. (A nagybátyám zongorista volt, a felesége csellista.) Mindjárt eszembe jutott, hogy másról van szó, mint a zeneszerszámról. A nagybátyám kutyáját hívták Csellónak, „akit” én harmadéves koromban megmintáztam karácsonyi ajándékként. Most visszakaptam, és meg tudom mutatni, hogy milyen szinten tudtam állatot megmintázni. Ez azért érdekes, mert már több mint ötven éve készült, de ma sem tudnám jobban megcsinálni. Semmi hibát nem találok rajta Ez azt mutatja, hogy mennyire komolyan vettük a stúdiumokat. Meg azt is jelenti, hogy harmadéves koromban szobrászati oldalon, amit tudni lehetett, azt megtanultuk... Nem mindenki persze. Emlékszem, mikor Borsos meglátta a kutyát, azt mondta, hú, ezt öntse le kérem. Borsos legnagyobb dicsérete mindig az volt: „öntse le kérem.” Ez gipszbe öntést jelentett.

Borsos megengedte, hogy kicsit a saját fejem után is menjek. Nem kellett azokat a szigorú tanulmány-feladatokat megoldani, amit a többieknek. Mondok egy példát. Nagy Jóska barátommal mintáztunk egy fél életnagyságú férfiaktot. Igen sokat kínlódtunk vele, és valami borzasztó lábat mintáztunk neki. Úgy nézett ki, mint egy műláb. Bejött Borsos, félreállt, megnézte, s azt mondta: mesterek vegyék a kabátjukat, menjenek a múzeumba, s nézzék meg Rodin Erckorszakát, aztán jöjjenek vissza és folytassák. Útközben szidtuk egymást, veszekedtünk, aztán megnéztük a szobrot, elkezdtünk rajzolni, s rájöttünk mi a hiba. Mikor megcsináltuk, azt mondta: most már rendben van. S hozzátette: tudni kell a nagy mesterektől kérdezni. Körülbelül ilyen volt Borsos korrektú7